A Ferencvárosban tartott időközi választások első fordulójának eredményei világosan megmutatták azt, hogy a magyar pártrendszer fejlődése ugyan egy kétpólusú struktúra felé mutat, ugyanakkor időről időre számolni kell bizonyos rendszerellenes, szélsőséges politikai erők felbukkanásával és sikeres választási szereplésével.
A Gyurcsány-kormány tevékenysége küzdelmes kísérlet volt arra, hogy az állam és a társadalom közötti kölcsönhatások rendszerét anélkül szervezzék újra, hogy autoriter rendszert építsenek ki. A kísérlet - legalábbis átmeneti - bukásának okait vizsgálva három tényezőt látunk döntőnek. Először is a reform folyamatának hiányos tervezését és ezzel szoros összefüggésben az őszödi beszéd terhét, másodsorban az előző tényezővel magyarázható 2007-es reformbukdácsolást, harmadrészt pedig a Fidesz rendkívül felelőtlen és gátlástalan, de professzionális agresszivitását.
A 2006-2007-es hazai politikai válság igen tanulságos fejezete az Országos Választási Bizottság (OVB) és az Alkotmánybíróság (AB) vitája a népszavazásra bocsátható kérdések köréről. A jogi mező igen színes, az Alkotmány 28/C. paragrafusától és a Választási eljárásról szóló törvény rendelkezéseitől a népszavazás következményeinek pontatlan szabályozásán (lásd 36/2007 AB) át az Alkotmánybíróság határozataiig terjed. Ez utóbbiak esetenként egymással legalábbis szellemiségükben ellentétes indoklásokat tartalmaznak, melyek elemzése hosszabb, interdiszciplináris – semmiképpen sem kizárólag jogi – tanulmányt is megérne. (vö. pl. 15/2005 AB és 15/2007 AB, 32/2007 AB)
Amikor 2006. október 27-én Leszek Kolakowski-t a Közép-európai Egyetemen díszdoktorrá avatták, a következőkkel kezdte rövid beszédét: „Since we are in Hungary, let me talk about something that has recently caused a crisis here in this country, that is what happens when a politician talks the truth?”
Véleményem szerint mostanság, 2006 őszén a helyzet nem ennyire drámai, nagyon is politikai. A kérdés elsősorban az, van-e olyan erős, s főként annyira elszánt a magyar szélsőjobboldal, hogy meg tudja ingatni a magyar politikai rendszer stabilitását.
A menekültkérdés azon problémák egyike, melyet sem az ösztönös – s nálunk általában liberalizmusnak titulált – tolerancia vagy humanizmus, sem a széles körben népi bölcsességként elfogadott „nyomor-rasszizmus” nem képes érdemben magyarázni. (Utóbbin azt a felfogást értem, mely szerint az idegenek felforgatják a társadalmi rendet, s rontják az „eredeti” lakosság amúgy is szegényes életlehetőségeit.) Az első álláspontból szemlélve az tűnik érthetetlennek, hogy vajon miért nem lakhat minden ember ott, ahol akar, mások számára pedig éppen az elfogadhatatlan, hogy olyanok éljenek államukban, akik a „bevettől” gyökeresen eltérő módon viselkednek, beszélnek és öltözködnek. Ebben a kontextusban nem alaptalan az a feltételezés, hogy a cigány lakossággal szembeni negatív attitűdök vetülnek rá a Magyarországon tartózkodó külföldiekre. (E tézist vezető idegenrendészeti szakember javasolta számomra.)