Szabadságmérgezés?

„Az anyaság elleni harmadik támadást a vadliberális embereszmény intézte. Ez túlhangsúlyozza az egyén autonómiáját, illetve az ún. önmegvalósításhoz való jogát. Ennek a téveszmének a mélyén az igazi szabadság ismeretének hiánya rejlik, semmit se tudva a lélek belső szabadságáról. A vadliberális gondolkodók nem látják azt, hogy a merőben külső szabadság túladagolása milyen óriási veszélyekkel jár. Úgy járhatunk vele, mint az életmentő gyógyszerrel, amely túladagolva halált okoz. Meg vagyok győződve róla, hogy Magyarország ma „szabadságmérgezésben” szenved, és éppen ezért életveszélyben van.” (Dr. Márfy Gyula veszprémi püspök beszédéből. Forrás: http://uj.katolikus.hu/cikk.php?h=802 letöltve: 2007.05.10.

„Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek.” Részlet Csoóri Sándor: Márciusi levél c. írásából. Forrás: http://www.mno.hu/index.mno?cikk=409836&rvt=2 letöltve: 2007.05.10. 

A fenti két idézet kapcsán nem a szerzők Magyarország jelenlegi állapotáról alkotott véleményével akarok vitába szállni. Jóllehet, semmiben sem tudok azonosulni az első szövegrészlet primitív tradicionalizmusával, s a második a hasonlóan együgyű korporatív paternalizmusával, a következőkben a mondatok mélyén rejlő kérdésekre igyekszek válaszolni. Elsősorban John Stuart Mill On Liberty című esszéjét alapul véve először arra keresem a választ, az egyéni szabadság ellentétben áll-e a társadalommal? Az érvrendszer teljesebbé tételéhez felhasználom majd Adam Smith: An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations című munkájának néhány fejezetét, valamint Isaiah Berlin: Two Concepts of Liberty című esszéjét. Másodikként a diskurzus modern társadalomban játszott szerepét igyekszem majd vizsgálni, különösen azt, létezhet-e diskurzus nélküli demokrácia?            

Mill gondolkodását alapvetően meghatározta az On Liberty soraiból jól kiolvasható saját emberképe, mely szerint teljes személyiségnek csakis az tekinthető, aki önálló véleményalkotásra képes. Ezzel szoros összefüggésben úgy ítéli meg, hogy korának társadalma csak a kritikai gondolkodás terjedésével maradhat olyan közösség, mely képes a kihívásokra megfelelő választ adni, s egyben tagjainak fejlődését biztosítani. Ezen alapelvből kiindulva mind az egyéniségről, mind a véleményszabadságról alkotott nézeteit több érvrendszerrel támasztja alá. Az egyéniség védelmében a legfontosabb megállapítása, az, hogy “…there are as many independent centres of improvement as there are individuals.”[1] A különálló utak biztosítják tehát a lehetőségek sokféleségét, s ezáltal azt, hogy – némileg darwini logikát követve – a fejlődés társadalmi szinten optimális legyen.

Ez a nézet jól felismerhetően rokonságban áll Adam Smith nevezetes „láthatatlan kéz” elméletével, mely szerint:“Every individual is continually exerting himself to find out the most advantageous employment for whatever capital he can command. It is his own advantage, indeed, and not that of the society, which he has in view. But the study of his own advantage naturally, or rather necessarily, leads him to prefer that employment which is most advantageous to the society.” [2]Az egyén és a közösség fejlődése közötti látszólagos ellentét tehát valójában kölcsönös függés. Csak szabad társadalomban létezhet egyéni kiteljesedés, s csak az egyéni képességek tökéletesítése útján képzelhető el társadalmi (és gazdasági) fejlődés. Amennyiben a fa-metafora helytálló és: “Human nature is not a machine to be built after a model, and set to do exactly the work prescribed for it, but a tree, which requires to grow and develop itself on all sides, according to the tendency of the inward forces which make it a living thing”[3], akkor a fejlődés az erdőnek is hasznára válik.

 Az élet Mill szemében választások sorozata[4], s a nagy számok törvénye alapján ezek végeredménye megegyezik a közösség által elérhető optimummal.  Az érvrendszer második pillére a szokások elleni támadás. Ezen bekezdések olvasása során nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Mill a Viktoriánus kor kiteljesedésének éveiben írta esszéjét, vagyis egy olyan korban, melyet ma elsősorban a prüdéria és a képmutatás koraként értékelünk. Ahogy a történész David Cannadine írja:“These conservative contemporaries were not only continuing to see society in these traditional, idealised, hierarchical terms, what was new was that hierarchy was being aggressively defended and justified.” [5] Mill támadása nem a hagyományok összessége ellen, sokkal inkább a „szokás börtöne” ellen irányult. Kétségtelen, hogy a legszenvedélyesebb érvrendszer éppen ennek kapcsán olvasható az On Liberty-ben. Pl.: “He who lets the world, or his own portion of it, choose his plan of life for him, has no need of any other faculty, than the ape-like one of imitation.[6]” Mill sem többet, sem kevesebbet nem állít, minthogy az emberek különbözőek, s ezért szükségszerű, s kívánatos, hogy különbözőképen éljenek. Minden kísérlet tehát, amely a természetes különbözőség ellen hat, egyben az emberi természet elleni erőszak is.            

A harmadik pillér az, amelyet Isaiah Berlin megsemmisíteni látszik: “Mill’s argument for liberty as a necessary condition for the growth of human genius falls to the ground.”[7] Berlin támadása azonban meglehetősen sommás, s úgy tűnik, nem a lényegre koncentrál. Mill ugyanis főként nem arról beszél, hogy a kivételes képességek kibontakoztatatásához van szükség szabadságra, egyéni szabadságra. Ennél fontosabb számára, hogy a tehetség az “endowment” kiteljesedését, tehát az emberiség emberi mivoltának erősítését eredményezze. Berlin talán Sztálin ördögi tehetségére gondolt, ami bizonyosan nem fér el Mill “humane” definíciójának keretei között.

Természetesen számtalan ellentmondás felhozható az egyéni kiteljesedésen keresztül fejlődő társadalom hipotézise ellen, ahogyan Adam Smith “invisible hand”- ével szemben is. Időközben kiderült ugyanis, hogy a “market failure” - melyet már Smith is észlelt, ám marginálisnak gondolt – nagyon is jellemző aspektus, s így környezetszennyezésen, fegyverkezési versenyen, monopóliumon keresztül az “eager competitor” gyakran szembekerül a társadalmi jóléttel. Hasonlóképpen, az egyéni ambíció politikusi karrierekben, “self-made men”-ek komplexusaiban is megmutatkozik, s ellentétbe kerül a közösen definiált és idealizált közjóval. Az erőszak szabadsága nem csak diktatúrákban korlátozhatja a társadalom szabadságát. Világos az is, hogy a poszt-modern kori társadalmi interakciók sebességét és intenzitását figyelembe véve a Mill által megfoglamazott „no-harm principle”[8] távolról sem kielégítő. Ez utóbbi tekintetben Isaiah Berlin kritikája jogos: „….everything that I do may have results which will harm other human beings. Moreover, I am a social being in a deeper sense than that of interaction with others. For am I not what I am, to some degree, in virtue of what others think and feel me to be?”[9]

 Mindamellett, Mill kiindulópontja nem kevesebb, mint maga az ember, a cselekvőképes, önálló, s egyben egyszerű formulákkal nem meghatározható lény, akinek képességeit nem csodálhatjuk eléggé. Géniuszai olyan elmék, akik kritikus, értelmiségi társaik között újítanak, a társadalmi térben. Az egyéniségek ütközése, vitáik biztosítják, hogy a társadalom ne kerüljön a középszerűség és megszokás börtönébe.  Ha a fenti tézis humanisztikus elemei a XX. század horrorja után kétségbe vonhatók is, az nem a szabad egyéniség bűne, sokkal inkább ezen embertípus bukásának köszönhető.

Isaiah Berlin igen meggyőzően vezeti vissza a totalitárius eszmék megjelenését, ezen eszmék győzelmét, s vele az ember bukását a liberalizmus egyes alapvető gondolatainak – a racionalizmus és a „jó világ” létezésébe vetett hit – abszolutizálására. Amellett, hogy a racionalizmus nem tekinthető sem az olasz fasizmus, sem a náci Németország szellemi alapjának, témánk szempontjából komoly jelentősége van annak a felismerésnek, miszerint a javító szándékú eszmék a legbarbárabb politikai környezetet eredményezhetik. Mill ugyanis nem határoz meg „aranykort”. Idealizmusa mellett nagyon is tisztában van vele, hogy a választások kombinációi számos utat, lehetőséget jelölnek csupán. Mill szabad egyéne nem szuperhős vagy megváltó, hanem olyan ember, aki a saját maga alkotta világban tudatosan él. Tisztában van léte fontosságával, ugyanakkor azzal is, hogy álláspontja nem zárja ki más világok, s gondolatok létét.           

A „szabadságmérgezésről” szóló beszéd írója valójában a modern társadalmak, s a poszt-kommunista társadalmak demográfiáját sérelmezi miközben a liberalizmust támadja. A tradicionalizmus gyakori eleme, hogy a változást hanyatlásként értékeli, annak okát pedig elsősorban a liberalizmusban látja – a szabadság túlburjánzásában. Valójában mind a tradicionalizmusba hajló konzervativizmus, mind a liberalizmus poszt-modern korunk terméke. Egy olyan koré, melynek legfőbb tanulsága, hogy a totalitás iránti igényt vérfürdő kíséri. Mi más biztosíthatja az egymás mellett élés lehetőségét, mint maga a szabadság?            

 Mill ebben az összefüggésben nagyon is tisztában van a szabadság „pozitív” természetével. Igaz ugyan, hogy szólásszabadságra vonatkozó érveinek egyike (a Jézusra és Marcus Aureliusra vonatkozó) éppen az igazság keresését érinti, gondolatmenetének fő iránya mégsem ez.  A gondolati – és szólásszabadságot Mill szerint a modern társadalom és a modern politika vitaigénye indokolja elsősorban. A dogmák kialakulását kell megelőzni, mely zárt gondalatrendszer, s éppen ezért veszélyes a sokféleség társadalmában, amilyen az emberi közösség. Szükség van vitára, hiszen csakis a gondolatok szélsőségeinek megismerése, s más gondolatokkal való összevetése világosíthatja meg azok valódi tartalmát. Az érvek feltételei a kisebbség megmaradásának, kisebbség nélkül márpedig nincs életképes közösség. Fontos hangsúlyozni, hogy Mill szeme előtt nem elméleti absztrakció, hanem a gyakorlati kormányzás kérdése lebeg. (A kormányt a szélesebb, angolszász értelemben véve.) “In politics, again, it is almost a commonplace, that a party of order and stability, and a party of progress or reform, are both necessary elements of a healthy state of political life…Each of these modes of thinking derives its utility from the deficiencies of the other; but it is in a great measure the opposition of the other that keeps each within the limits of reason and sanity.”[10]             Ezen a ponton érdemes felidézni a Federalist 10. számát, melyben Alexander Hamilton (Publius)– David Hume nyomán, s talán a közvélemény megnyugtatása érdekében – negatív jelenségként kezeli ugyan a frakció létét, mindazonáltal belátja, hogy nyílt politikai rendszerben a különböző érdekek és attitűdök érdekcsoportok kialakulásához vezetnek a választott képviselők között is.

Mill közel egy évszázaddal később már egyértelműen értékként kezeli a pártok létét, mely tehát nem csak szükségszerűség, hanem a szólásszabadság legfontosabb következménye és indoka is egyben. A kormánynak Mill szerint tehát ugyanúgy meg kell jelenítenie a sokféleséget, mint a közösségben létező sokszínűséget a szólás- és gondalatszabadságnak. A sokféleség megszűnése – a kisebbség(ek) létének veszélyeztetése ugyanolyan káros, mint a dogmák kialakulása – halálra ítéli a kormányzást.            

Ha Berlin pozitív szabadsága felől közelítünk, akkor a gondolati- és szólásszabadság révén jöhetnek létre azok az általánosan elfogadott normák, melyek szabályozzák, hogy egy kormány milyen keretek között működhet. A „negatív” szabadság – a be nem avatkozás – tehát az, amely a pozitív szabadságot élhetővé és alkalmazhatóvá teszi.

 A szólásszabadság kapcsán napjainkban leggyakrabban az ún. gyűlöletbeszédről (hate speech) esik szó. Be lehet-e tiltani egy újságot, ha az uszít? Meg lehet-e akadályozni szélsőségesek felvonulását? Mill az On Liberty-ben csak érintőlegesen tárgyalja a kérdést a kukorica-kereskedővel és a magántulajdonra vonatkozó elképzelésekkel kapcsolatban. Véleménye az, hogy csak akkor lehet fellépni, ha a szavak valaki testi épségét veszélyeztetik, a gondolatok létezését pedig egyáltalán nem szabad ellehetetleníteni vagy megtiltani. [11]

Ez az elv azonban csak demokratikus politikai kultúra létezése esetén alkalmazható. Részint azért, mert ezen kultúra alapelve, a tolerancia teheti a véleményeket érvekké. Demokratikus politikai kultúra hiányában az enyémtől eltérő gondolatok pusztán erkölcstelen, gyűlöletes eszmék, s nem vita tárgyai. Még ennél is fontosabb, hogy amennyiben a demokratikus politikai kultúrát létrehozó, s fenntartó, önálló civil társadalom nem létezik, egy erőszakos, s a formálisan demokratikus kereteket kihasználó csoport könnyen hatalomra juthat, majd megváltoztathatja magukat a kereteket. Ezt az I. világháború utáni Olaszország, az 1930-as évek Németországának és Spanyolországának, vagy az 1945-48 közötti Magyarország példája is igazolja. A gyenge demokratikus hagyományok, s a lényegében antidemokratikus politikai kultúrával rendelkező társadalmaknak kötelességük visszaszorítani azokat a nézeteket, melyek alapértékeit kívánják elpusztítani. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy erre hivatkozva korlátozhatja a társadalom szabadságát valamely kormányzat – amint arra Jeremy Bentham és Isaiah Berlin is figyelmeztetett. Újabb kérdést vet fel, hogy vajon a már említett civil társadalom hiánya nem akadályozza-e meg a demokrácia széthullását függetlenül a kormány magatartásától? [12]

Mill számára ez a problémakör marginálisnak látszott, hiszen maga egy olyan társadalomban élt, mely képes volt súlyos konfliktusokat polgárháború nélkül feloldani.            

Modern társadalmunk nem írható le egyetlen gondolat, egyetlen valóság alapján, s ez a sokszínűség önmagában is érték a dogmatikus, véres szürkeséggel szemben, mely XX. századunkat jellemezte. John Stuart Mill egy nyitott, változásra és létezésre, tagjai teljes értékű létezésének elfogadására képes közösség kritériumait írja le On Liberty című esszéjében a maga viktoriánus korabeli tapasztalataiból kiindulva. Nem a létező világok legjobbikát kereste, nem is az egyetlen valóságot. Az emberben hitt, annak esendőségében és képességeiben egyszerre.            

 Nehezen hihető, hogy demokrácia nyugodhat más alapokon.