A Jobbik és a karantén (Népszabadság, 2010.01.16.)

Bajnai Gordon 2009 nyara óta egy Magyarországon mindeddig jórészt ismeretlen politikai eszköz, a radikális jobboldali erővel szembeni ún. cordon sanitaire alkalmazását javasolja a parlamenti pártoknak és a magyar közéletnek. Az „egészségügyi zár”, a karantén egy tudatos, összehangolt cselekvést igénylő magatartás, amelynek célja, hogy az antidemokratikus politikai erőket el lehessen zárni a kormányzás lehetőségétől, illetve a kormányzati döntések befolyásolásától. A gyakorlati eszköztár a rendszeres kivonulástól a kordonnal körbevett párt állami támogatásának megvonásán át a választási rendszer átalakításáig terjedhet. A kordon sikeréhez elengedhetetlen, hogy magában foglalja az országos és helyi szintű koalíciók, valamint a politikai alkuk tilalmát, valamint a két- vagy többoldalú egyeztetések beszüntetését. A miniszterelnök már a júliusi MSZP-kongresszuson, majd később a november 23-i Charta rendezvényen is kijelentette, hogy „…nekünk közösen kellene pozíciót építeni a szélsőségesek ellen. A szélsőségeseket karanténba kellene zárni”. Január 3-án ezt egy határozottabb, a konzultáció megtagadására vonatkozó nyilatkozat követte.

 A zár intézményéről ízlés szerint egyaránt bizonyítható lenne, hogy elhallgattatni igyekszik a nép szavát, tehát maga is antidemokratikus, mint ahogy az is, hogy a pragmatikus politikai erkölcsöt tagadó, lélekemelő vállalkozás. Az egydimenziós moralizálásnak nálunk sokkal jobb tollú és nagyobb tekintélyű művelőivel azonban nem kívánunk versenybe szállni. A Jobbik-kérdés kezelése szempontjából relevánsnak a politikai környezet és alternatívák értelmezését, valamint a nemzetközi gyakorlat alapján levonható következtetéseket tartjuk.  

 A magyar politika állóháborús korszakának reflexeit továbbcipelő véleményvezérek a „Fidesz hozta létre, minden fideszes a Jobbikra akar szavazni” vs. „az MSZP pénzeli, az ő érdekük az egész, ráadásul az ő szavazóik lettek jobbikosak” vitába bonyolódtak. Eközben a Jobbik a webes és TV-s médiatér jellemzőit ösztönös tehetséggel kihasználva megkezdte a közbeszéd kereteinek átalakítását. A Fidesz által gyakorolt egyszólamú, együgyű, agresszív kormányellenesség és romantikusan konok nacionalizmus a Jobbik kezében vált olyan populista radikális jobboldali csomaggá, amely a korábbinál is szűkebbre szabja a szakpolitika mozgásterét. A cigánybűnözés tematika sikerével a Jobbik előbb a Fideszt és a köztársasági elnököt késztette arra, hogy a cigány=civilizálatlan, civilizálandó ember képletet deklarálja. Sólyom 2009. október 13-án például – a gyarmati Indiából jól ismert kiplingi „fehér ember terhe” erkölcsének talaján állva –, kijelentette, hogy a többségnek sajnálnia kell a cigányságot, de emellett „A kisebbségnek viszont követnie kell az ország jogi és erkölcsi normáit”, hogy beléphessen a józan, felnőtt magyar emberek modern világába. Az MSZP vezetése hasonló gesztusra a Káli Sándor miskolci polgármester esetét követő belső konfliktus után a Cozma-gyilkosság nyomában kibontakozó hisztériában határozta el magát. A cigánybűnözés doktrínájának de facto adoptálására, vagyis a Jobbik értelmezési keretének elfogadására a „cigánybűnözők nincsenek, cigány bűnözők vannak” jellemzően orbáni jelszó, a faji rangsort erkölcsi alapon felállító képzavar és a rendőrséget követelő kapálózás egyaránt nyitott. Más szóval, a magyar politika nyitottá vált arra, hogy a csoportként eddig aligha létező cigányságot ellenségképként, a „másikként” vetítse a politikai képzeletben élő „jó” nemzet elé. A folyamat veszélyeire figyelmeztet, hogy a 2009-es gyilkosságsorozat nem tudott botránnyá válni.       

 A Bajnai-kormány programszinten ezzel a doktrínával annyiban áll szemben, amennyiben társadalmi problémaként a kutatások eredményeként feltárt körülményeket, a környezetük által cigánynak tartott emberek állami szolgáltatásokból történő kiszorulását, és a rájuk különösen jellemző általános erőforráshiányt jelöli meg. Ahhoz, hogy egy ilyen irányú program szélesés biztos politikai támogatottságot kapjon, szükség van arra, hogy a Jobbik beszédmódja a jelenleginél hiteltelenebbé váljon a közvéleményben. A lehetséges alternatívák között az alkotmányos-jogi szembehelyezkedést, illetve a felpuhulás tézisét kell említeni. Egyfelől a Jobbik legitimitásának megkérdőjelezése látványos és veszélyes fizikai szembenállással, médialátványossággal, valószínűleg a Jobbik iránti újságírói szimpátia feléledésével és a kormány elidegenedett imázsának erősödésével járna, amellett, hogy a párt alkotmányellenességének kimondását célzó beadvány a Gárda-ügynél bizonytalanabb kimenetelű. Másfelől, a Jobbik szervezett, innovációra képes és jelentős potenciális bázissal, beágyazottsággal rendelkező párt. Az intézményes kényszerek természetesen hatnak – erre jó példa az Európai Parlamenten belül végül felvállalt frakcióalakítás – de a Jobbik majdani parlamenti MIÉP-szerűségében bízni felesleges időveszteség volna.

 A radikális jobboldal elleni karantén működőképes, de sérülékeny állapot, semmiképp sem csodaszer. Európában radikális és szélsőjobboldali pártok ellen alkalmazzák Belgiumban, Svédországban, Hollandiában és Franciaországban (tehát a Jobbik európai parlamenti partnereinek jelentős részével szemben) is. A karantén szülőföldjén, Belgiumban a politikai képlet igen bonyolult, a Flamand Érdekkel szemben annak születésétől érvényben levő íratlan szabályt mindeddig azonban senki sem sértette meg ténylegesen. Mindez annak ellenére is így van, hogy a párt részére az állami támogatást befagyasztó törvényt korántsem szavazta meg minden erő, valamint a flamand központban, Antwerpenben a Flamand Érdek a választók 20-30%-át kitevő szavazótáborral rendelkezik. Franciaországban évtizedek óta működik a Front National és annak Bruno Mégret-féle riválisával szembeni kvázi parlamenti „népfront”. A leglátványosabb siker éppen a mai napig parlamenten kívüli francia szélsőjobb jó szereplésével, a 2002-es elnökválasztással függ össze. Ekkor Le Pennel szemben, így Jacques Chirac mellett sorakozott fel a teljes parlamenti mezőny, megakadályozva így azt, hogy az ötödik köztársaság élén radikális populista álljon. A  Jörg Haider Szabadságpártját 1986 után kirekesztő osztrák ún. Ausgrenzung ugyanakkor 1999-ben látványosan megbukott, a konzervatív Néppárt a széles nagykoalíció helyett a Szabadságpártot választotta. Az európai szankciókkal induló kormányzati évek azután nyugati szomszédunkban a radikális jobboldalon belüli pártszakadáshoz és gyengüléshez vezettek. A vezetőváltásokon átesett osztrák radikális tengely országos szinten annak ellenére sem került vissza a hatalomba, hogy 2005-höz képest ma ismét igen erős. Az osztrák karantén éppen abban a tekintetben volt a leginkább sikertelen, hogy megakadályozza a radikális eszmék elfogadottságának növekedését, vagyis azt, hogy azok a közvélemény szemében normává váljanak.

Az osztrák és magyar politikai rendszer közötti hasonlóságok miatt a példa különösen releváns lehet. A kordon akkor sem mindig alkalmas a beszédmód keretinek újrarajzolására, ha a szélsőjobbra adott szavazatok a politikai matematika alapján irracionálissá válnak. Ugyanez az esetlegesség vonatkozik a kommunista pártokkal szembeni zárakra: amíg Csehországban nem tud növekedni a valódi szocializmus bevezetését ígérő utódpárt, a német Linkéről ez nem mondható el, így utóbbi regionális szinten mára koalícióképessé vált.  A radikális jobboldali pártcsalád európai jelenség nagyon is egyedi jellemzőkkel.

A radikális jobboldali pártok léte nem azért káros, mert újabb versenytársat jelentenek. Bevésődött virtuális kultúrájukhoz, saját világukhoz ragaszkodva szavaikkal azonban egy olyan valóságot teremtenek, amelyben a politika központját a kifelé és befelé sugárzó gyűlölet, az etnikai szembenállás, az erőszak és a birodalom mítosza által diktált gumiszabályok alkotják. Ezeket a szavakat kell karanténba zárnunk magunkon belül, a politika szimbolikus terében éppen úgy, mint a választás napján vagy gombnyomás közben.