Európai baloldal 2010+

Ernst Stetter-Karl Duffek-Ania Skrzypek: Next Left. Renewing Social Democracy. Contributions to a European-wide debate, Foundation for European Progressive Studies, Brussels, 2009. 147 oldal+appendix 

A kötet 23 írást tartalmaz, amelyeket összesen 21 európai ország intézményeiből és szervezeteiből érkező 27 szerző jegyez. Ezen széles körű együttműködés létrehozásáért mindenképp elismerés illeti a FEPS és a Renner Institute vezetői közül kikerülő szerkesztőket, a mennyiség azonban számos tekintetben a minőség rovására ment. Mindenekelőtt a nyelvhelyesség hiányosságai szembetűnőek. A közölt cikkek közül három megértését kifejezetten nehézzé teszi az  angol olvasószerkesztés hiánya, elütésekbe és kisebb nyelvtani hibákba azonban ennél is nagyobb eséllyel ütközünk. Ez különösen azért zavaró, mert egy-egy szerzőhöz általában 4-5 oldalnyi szöveg tartozik. Formailag a kötet tervezése általában jól sikerült, a részletekre azonban több figyelmet kellett volna fordítaniuk az alkotóknak. A borító és a papír minősége, valamint a kötettől elvárt hatás nem állnak összhangban a felületesnek tűnő szerkesztéssel.  Az elvek és szempontok például közel sem egységesek: számozott pontokba szedett fejezeteket, rövidebb tanulmányokat egyaránt találunk. A betűméret az absztraktot tartalmazó oldalakon meglehetősen nagy, míg a főszövegben túlzottan kicsi, a rövid és ritka irodalomlisták olvasása pedig már igen nehéz. A szerzők egy-két kivétellel a 2009-es európai parlamenti választások eredményeinek értékeléséből indulnak ki. Nagyobb részben esszékről, angolszász terminológiában az "opinion paper" kategóriába sorolható írásokról van szó, néhány azonban tömör társadalomtudományos elemzésre vállalkozik. A szerzők megközelítése között különbség van a tekintetben is, hogy egy-egy országra vonatkozó esettanulmányhoz kapcsolják e mondanivalójukat és az európai szociáldemokráciára vonatkozó javaslataikat vagy közvetlen EU-s látószöget vesznek e fel. A következőkben azokra az írásokra fókuszálunk, amelyek ez utóbbi módszert követik. A szövegek alapvetően négy kérdéskörre térnek ki.  

A gazdasági válság hatása az európai szociáldemokrata pártcsaládra: elszalasztott lehetőség? 

Az írások közül több is utal arra, hogy racionális elvárás volt, hogy a szociáldemokrata pártok a gazdasági világválság hatására jól szerepeljenek. A várakozás hátterében több feltételezés áll. A hipotézist a szociáldemokrácia piacellenessége és a piaci verseny áldozatainak a baloldalba vetett bizalma, vagyis a „dolgozó osztályok” és a szociáldemokrata pártok közötti szoros kapcsolat, valamint ezen kapcsolat intenzitásának válságok idején tapasztalható növekedése támaszthatná alá. A hipotézis feltételei közül azonban egyik sem tekinthető valósnak. Az európai szociáldemokrata pártok piachoz fűződő tényleges viszonyát és a piac fogalmának szövegkörnyezetét, diskurzív közegét tekintve jelentős különbségeket találunk. A hagyományos nyugat-európai szocialista hagyományhoz közel álló francia PS, az ahhoz gyakran közelíteni igyekvő német SPD és osztrák SPÖ nehezen vethető össze a Labour, az olasz Partito Democratico vagy éppen a modernizációs kényszerben levő poszt-kommunista államok szociáldemokrata pártjainak piacfelfogásával. A spanyol PSOE, a görög PASOK és a portugál szocialisták jelenlegi és két évtizeddel ezelőtti mondanivalójának összevetése legalább ennyire összetett választ szülne. Azt már E.P. Thompson közel öt évtizeddel ezelőtti kutatásai megmutatták, hogy a munkásosztályt mint olyan nem az azonos gazdasági helyzet, hanem a közös mindennapi rutinok, a naponta megélt közösségi élmény hozhatja létre. A nagyipari termelés szervezeti átalakulásával, illetve egész Európára jellemző visszaesésével ilyen közösségekből egyre kevesebb van. A számtalan intézményes kerettől átszőtt osztrák baloldali szavazótábor szakmunkás rétegének folyamatos és drasztikus lemorzsolódása látványosan bizonyítja, hogy az 1990-es évek után baloldali elkötelezettségű munkásosztályról egyáltalán nem, munkásosztályról pedig legfeljebb fogyasztási szokások és lakóhelyi jellemzők tekintetében beszélhetünk. Fel kell figyelnünk arra is, hogy sem az 1930-as évek eleje, sem az 1970-es évek olajválsága, sem az 1980-as évek végének visszaesése nem a baloldal előretörését hozták, sőt éppen ellenkezőleg történt.   

 A harmadik út mint neoliberális tévút?

 A könyv szerzői közül számosan szembemennek a harmadik út lényegét érintő józan szintézissel. A „third way” az ezredfordulón valódi új szintézist jelent a neoliberális gazdaságpolitika, a konzervatív társadalomfelfogás és a szociáldemokrata tradíciók között. Az új értelmezésben a szociáldemokrata politika három alapvetésen alapul. Egyrészt a neoliberális politika sikereire, valamint az európai szocialista rendszerek összeomlására való tekintettel belátja, hogy a gazdaság területén a piaci verseny lényegesen magasabb színvonalú és hatékonyabb termelésre képes, mint bármely állami vállalat. Sőt, elismeri azt is, hogy a modern világban olyan új állami közigazgatást kell létrehozni, amely képes a vállalatok szervezeti fejlettségét és szolgáltatási színvonalát megközelíteni. Ennyiben Blair követői a ’80-as évek neoliberális-neokonzervatív politikáinak és alapvetésének örökösei.

A harmadik út valódi karakterét azonban két másik fogalom: az esélyegyenlőség és a közösség adja meg. Az egyenlőség a politikai filozófia egyik legösszetettebb kérdése (Tanyi 2007). A harmadik út Amartya Sen gazdaságfilozófiájából kiindulva a fejlődés képességének megteremtésére koncentrál. Ezzel egyben elfogadja, hogy az ösztönzők biztosítása, vagyis az esélyegyenlőség (equality of opportunities) akár szélsőséges vagyoni egyenlőtlenséghez (inequality of consequences) vezessen (Giddens 2001:87-88.) A felfogás másik alapvetése szerint az átmeneti szegénység a posztmodern-posztindusztriális világ része. A két princípiumból az következik, hogy az állami transzfereknek nem a vagyoni különbségek csökkentését, hanem a kirekesztődés megakadályozását kell szolgálniuk. Más szóval a harmadik út gyakorlatában a szociálpolitika legfontosabb prioritásává az oktatásügy, valamint a civil társadalom válik.

Ez a két intézményhálózat képes ugyanis biztosítani azt, hogy az egyes egyén, valamint a közösségek és csoportok a társadalmon belül maradjanak. A harmadik utas állam szolgáltató jellegét ugyanez a logika vezérli. Az államnak decentralizált módon kell biztosítania a közösségek és egyének kapacitásának növeléséhez szükséges információt és tudást. Az Új Munkáspárt társadalomképéből következik, hogy a szociálpolitika transzferjei nem alanyi jogon, hanem szinte kizárólag rászorultsági alapon jutnak el a kedvezményezettekhez. Az egyén, miközben alanyi jogon valamely közösség elismert, konstitutív része, személyes felelősséggel tartozik saját sorsának alakulását illetően. A harmadik út az aktív életet tekinti ideáltipikusnak (tehát nem a jólétet vagy a túlélésért folytatott harcot).A fenti harmadik utas elvekből következnek tehát például a Blair-kormány zászlóshajói: a gyermekszegénység elleni küzdelem, a lemorzsolódással fenyegetett közösségek oktatásának biztosítása, a hátrányos helyzetű fiatalok egyetemi továbbtanulásának segítése, vagy éppen a tanoncrendszer ösztönzése. Az intézkedések az elképzelések szerint egyszerre segítették volna a gazdaság és a társadalom kapacitásának növelését.

Kérdéses, hogy ezzel a gondolatkörrel a harmadik út teremtett-e új szociáldemokrata paradigmát, az azonban kétségtelen, hogy Blair és a harmadik utas gondolat kölcsönhatásából olyan új politikai stílus született, amely önmagában is hírértékűvé tette a kormánypolitikát (némiképp az Obama-jelenség mintájára).  Ehhez képest azok a kijelentések, amely szerint

 "the Third Way accepted much of the pure market logic. This is at least part of the reason why social democrats were unable to capitalise  on the economic crisis when it struck" (Meyer 105),

 "The renewal had the merit of raising many crucial issues and providing some answers to adapt to globalisation, but without the ambition of shaping it" (Rodrigues 83)  

"Social democracy has repeated the experience of liberal parties from the interwar period: its ideas become part of the portfolio of all parties" (Abraham 24)

 "Social democratic parties of the post Cold War era have crossed to the other edge, that of the "third way", meaning the adhering to (sic!) the "neoliberal globalisation" (Bakatsianos 40) a revizionizmus jegyében félreérteni látszanak a modell lelkét és programját.  

Az Európai Unió mint téma és a PES pártjai

 Általánosságban kijelenthető, hogy a szerzők úgy látják, hogy amennyiben a PES pártjai határozottan integráció mellé, mögé állnak, az növelni fogja támogatottságukat. A Lisszaboni Program és a millenniumi célok végtére is a szociáldemokrata pártok vízióját fejezték ki, azok beteljesülését nem lehet konzervatív vagy populista néppártok kormányaitól várni.

Leghatározottabban az „If we loved Europe a little more…” című, a berlini FEPS munkatársai által készített írás érvel amellett, hogy az európai integrációval kapcsolatos határozott álláspont a választási siker fontos eleme. „The winners of the European elections tend to be the parties which have a strong and clearly identifiable stance towards the European Union.” A pro-anti EU-s törésvonalban rejlő potenciálra a kutatások már 2004-ben is figyelmeztettek, a PES tagpártjaiban és a kampányban uralkodó nézet ennek ellenére továbbra is az, hogy Európa nem releváns téma. A szerzők állításukat az Európa párti zöldek jó szereplésével, valamint a távolmaradók számával támasztják alá. Érvelésük szerint a távolmaradók nagy része korábbi baloldali szavazó, akit képtelen volt a jelenlegi tompa szociáldemokrata Európa-diskurzus mobilizálni.

Ugyanezt a szempontot vetik fel a Hollandiával foglalkozó tanulmány írói is. A kötet több szerzője kiemeli, hogy politikai marketing szempontból is hiba volt, hogy Barroso-val szemben a PES nem állított alternatívát, illetve a Lisszaboni Szerződés életbelépéséből következő új posztokra sem volt egyértelmű jelölt. A cseh Thomas Petricek találóan úgy fogalmaz, hogy „…the PES…missed the necessity to personalize our political message”.         

Vezetői válság? 

A vezetőkérdéssel érdemben főként azok a fejezetek foglalkoznak, amelyek színvonala általában is kiemelkedik a többi közül. Így Florin Abraham amellett, hogy felhívja a figyelmet a karizmatikus pártvezetők hiányára, arra figyelmeztet, hogy a kiválasztás folyamatát torzítja a szociáldemokrata pártok vezetésére jellemző kényes erőegyensúlyból következő tehetetlenségi erő, valamint a szervezetirányításban tapasztalt, ám kommunikációs képességekben gyenge vezetők túlsúlya. A holland PvdA példája ugyanakkor azt sugallja, hogy a modernizációban, reformokban döntő részt vállaló vezetőket fel kell váltaniuk azoknak, akik ideologikusabb, autentikus politikai pozíciót képesek felvenni. Basescu gyors felemelkedése és tartós sikere szintén a látványos konfliktusokba bocsátkozó, a nép hangját kereső vezetés előnyeire hívja fel a figyelmet.

A svéd Eric Sundström az Európai Parlament képviselőinek alacsony ismertségi indexével kapcsolatban nem csak azt javasolja, hogy a futballakadémiák mintájára nyíljon európai baloldali politikai akadémia, de azt is, hogy az európai parlamenti képviselők kapjanak nagyobb részt a szociáldemokrata pártok vezető testületeiben.

Abraham mellett ugyanakkor a pesszimista cím ellenére átgondolt és előremutató elemzést író Peter Filzmaier teszi a legéletképesebb észrevételt: a jelölteknek valódi személyes történettel kell rendelkezniük a politikában. Ehhez azonban hosszú távú építkezés, tervezés és médiaszereplés szükséges.        

A kötet összességében tükrözi a prágai kongresszus hangulatát, a "balra át" európai szinten felvetődő igényét. A Next Left minden hibája mellett is alkalmas lehet érdemi vita kialakítására, a kötet letölthető a FEPS honlapjáról az alábbi linken: 

http://www.feps-europe.eu/fileadmin/downloads/nextleft/0912_FEPS_NextLeftFinal.pdf