Rendszerváltás rükvercben (Népszabadság 2009.08.13.)

A rendszerváltás huszadik évfordulója kapcsán megkerülhetetlen az, hogy annak a jelen társadalmi-politikai valóságában született értelmezéseit, a pártoknak a fordulat éveihez fűződő aktuális viszonyát ne vizsgáljuk. Annál is inkább, mert amíg a médiában súlyához és rangjához méltóan emlékeznek meg az eseményről, addig a politikai trendek változásai azt jelzik, hogy a magyar társadalom többségének a rendszerváltás mint szimbolikus társadalmi aktus nem legitimálja a köztársaság politikai rendszerét és erőviszonyait, nem számít a többpárti demokrácia természetes origójának. A nyár elején nem először, de valószínűleg nem is utoljára nyertek képviseleti jogot egy olyan szervezet politikusai, amely szervezet visszamenőlegesen is tagadja a konszenzusos fordulat jogszerűségét és érvényességét, valamint azt, hogy annak szereplőit legitim politikai aktorokként ismerje el. Gyorsan szögezzük le: a rendszerváltással kapcsolatos szkepticizmus, a – mondjuk így – „rendszerváltás-tagadás” nem új keletű jelenség. Újnak kell tekintenünk azonban azt a helyzetet, ahogyan a tagadás a társadalom széles köreiben, az elitekkel szembeni kérlelhetetlen gyűlöletben és elutasításában ölt testet. A felszín alatt ez nem egyszerűen valamilyen nehezen megragadható proteszt indulatot jelent. A magyar politikai rendszert jelenleg elsősorban a populista radikális jobboldal által felkínált csomag elfogadottsága és támogatottsága határozza meg. A csomag egyik kosarában rendszerint a bankrendszer és a tőke elutasítása, a hazai piac védelme, illetve a hazai gazdaság termőföldre és kisvállalkozásokra támaszkodó újjáépítése, valamint a nemzet szorgalmas tagjairól gondoskodó állam kívánalma áll. A második kosárba a heroikus birodalmi múlt, az idegen-tematika kerül. Mindezt átszövi a demokrácia plurális jellegének és az elit gyűlöletének önmegerősítő szlogenje, amely az identitás, a „jók közösségének” igazi erejét adja.         

 Ez a politika politikaellenes.  Saját létére mint kegyelmi állapotra, kormányzására mint természetes körülményre, politikájára pedig nem mint politikára, hanem az emberek nyilvánvaló érdekére tekint. Ez a fajta populista mentalitás a radikális Jobbikra („Magyarország a magyaroké”), valamint a jobboldali spektrumot a szélsőségesektől a középig lefedni kívánó Fideszre („Új fordulat”) egyaránt jellemző. A másik oldalon a saját identitását egyértelműen a rendszerváltásból levezető két párt, a megkopott súlyú, és politikai túléléséért küzdő SZDSZ és MDF áll. Az MSZP-t, noha önmagát deklaráltan a rendszerváltásból eredezteti, és az állampárti múlt elutasításában értelmezi, politikai versenytársai igyekeznek kizárni ebből a körből.

A helyzet annyiban is új, hogy amíg a rendszerváltás tagadása 2002-ig csak marginálisan, egy alig 5 százalékos, szélsőséges párt retorikájában jelent meg, addig 2009-re a mainstream politika természetes fordulatává vált, amely mögött szavazatokban is megmutatkozó társadalmi támogatás áll. A MIÉP-et a politika többi szereplőjétől annak idején saját radikalizmusa szigetelte el. Ez a radikalizmus a békés átmenet jelképévé váló társadalmi konszenzus érvényességét kérdőjelezte meg, és ezen az alapon utasította el azokat a politikai intézményeket (köztársasági elnök, többpárti parlament stb.), amelyek nem csupán az új rendszer stabilitását, de szimbolikus és valóságos legitimitását is adták. Amelyek függetlenségének és tekintélyének megteremtése a rendszerváltás vívmánya, vagyis össztársadalmi ügy, és az alakuló politikai kultúra természetes alapja volt.

2002-ben, a Fidesz választási vereségével, és Csurkáék kihullásával a törvényhozásból, a legnagyobb ellenzéki párt rendszerváltáshoz való viszonya is radikálisan átalakult. Miközben egy, a társadalmat átszövő, de továbbra is centralizált pártstruktúra kialakítása maradt a cél, a Fidesz ideológiai síkon a nacionalizmustól az elvi populizmus felé lépett. Ennek a váltásnak az alapjait az üzenet átalakítása (polgár és nemzet helyett nép), ebből következően pedig a szimbolikus és spirituális felhatalmazás alapján történő hatalomgyakorlás formális politikai intézményekkel szembeni elsődlegességének hangsúlyozása („A haza nem lehet ellenzékben”), hovatovább ezeknek az intézményeknek a tagadása adták.

Ha érdemben szeretnénk a populizmussal foglalkozni, a kifejezést nem szabad bélyegként kezelnünk és alkalmaznunk. A populizmus önmagában olyan politikát jelent, amely egy ellenségként bemutatott elit, illetve az ezen elit által felépített intézményekkel szemben definiálja a „népet”, amelyet mozgatni és vezetni kíván. Ennek kapcsán fel kell figyelnünk arra, hogy a populizmus a XXI. századi európai politika egyik legjelentősebb és legsikeresebb áramlata. A populista pártok az osztrák FPÖ és a BZÖ, a német Linke, az olasz Lega Nord és a Berlusconi-jelenség, a francia Front National, a belga Vlaams Blok, a holland List Pim Fortuijn, a norvég Progresszív Párt, a dán Néppárt vagy éppen a svájci SVP képében számottevő teret foglaltak maguknak a nyugat-eruópai politikai rendszerek mezején. Ennél látványosabbnak csak a lengyel, a szlovák, a horvát, a román és a magyar, vagyis közép-kelet-európai populizmus sikerét tekinthetjük.

A két régió látszólag hasonló viszonyai között azonban ma ugyanúgy különbséget kell tennünk, mint az 1960-1990 közötti idők német, osztrák, belga vagy olasz, pártok által dominált, erős klientelizmusra és monopol viszonyokra épülő, az ideáltípushoz képest riasztóan merev, így első ránézésre a hazaihoz hasonló politikai rendszerek és a keleti blokk állampárti diktatúrája között. Azáltal ugyanis, hogy a Fidesz, majd a Jobbik saját populista programjában egyenlőségjelet tett a liberalizmus és a társadalmi rossz, a baloldal-ellenesség és a rendszerváltás, majd a baloldal-nélküliség és a rendszerváltás között, öntudatlanul is az erőteljes visszarendeződés felé nyitott utat.

Ezt nem csak azért lehet kijelenteni, mert mind a piac és a Nyugat hol erősebb, hol gyengébb elutasítása, mind az anti-liberalizmusra fordított antiszemitizmus átvétele követi a kádárkori sajtónyilvános mintát és önvédelmi stratégiát. Ennél is jelentősebb, hogy a Fidesz-vezetés gondolatait a mai napig fogva tartó vörösfóbia (ld az 1990-es kampány „Ők mind ott lesznek” szlogenje, a Demokratikus Charta elleni érvek, illetve a baloldal bukásáról szóló legutóbbi Orbán-beszéd) 2000 óta leválaszthatatlan a totális ellenőrzés és hatalommegragadás igényéről. Amíg ez a kormányzati időszakban agresszív és korlátlan intézményi, helyi, parlamenti és tárcaszintű erőpolitikában mutatkozott meg, 2002 után a hálózatépítés vált a kulcsszóvá. A Fidesz az MSZP-ellen felépített deligitimációs beszédkeret univerzális, mindenre kiterjedő használatát tűzte ki célul. Ez a keret elérte a magyar politikai rendszer és egyben a Fidesz létének alapját képező rendszerváltást is. Azáltal, hogy a Fidesz felkarolja a fogalmat a kriminalitással összekapcsoló „népi” szkepticizmust és „urbánus” politikaellenességet,  egy új fordulat végrehajtására kondicionálja saját magát. Utat nyit egy életszínvonal-javulás és megerősödés jelszava alatt végrehajtott, a plurális elemektől letisztított univerzális hatalmi politikának.  Ezzel a magyar politika a posztkommunizmus szlovák irányához csatlakozna, s levenné a napirendről a ma még szakpolitikai szinten domináns „Hogyan éljünk együtt? Hogyan biztosítsuk mindenki számára az elfogadható életkörülményeket?” kérdéseket.  A demokratikus átmenet során a legnehezebben megvalósítható cél a rendszeres szakpolitikai tervezés.  Amíg Románia vagy Bulgária esetében a kormányzást az államszervezet erodálódása (Ganev 2007), illetve ezzel összefüggésben az informális hatalmi központok szerepe (Gallagher 2005) lehetetleníti el, a szlovák modellben ennél is fontosabb a szakpolitikai célok végletes hiánya és alárendelt szerepe az állampopulizmus játékszabályaihoz képest. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a posztkommunista állapot „eredeti” jellemzői hiányoznak ez utóbbi struktúrából. A formális intézményrendszer működésképtelenségét és kiüresedését ugyanúgy megtaláljuk mint az erőforrások fölött helyi erős emberek által gyakorolt kontrollt. A demokratikus ideáltípusból kifelé sodró spirált végső soron ugyanaz, az együttműködés elvi elutasítása, a morális rossz kivetítése, a nemzet újrafogalmazásának igénye, valamint a reformképtelenséghez kapcsolódó görcsös reflexek hozzák lendületbe (Pop 2006).      

A rendszerváltás, mint közösségi jelenség, természetesen konstrukció. Emberek alkotta világokban nem léteznek lebonthatatlan falak. A valóság olyan folytonosan átértelmezhető kerete, amelyet a szereplők maguk teremtetettek és teremtenek szavakká formált fogalmaikon és szimbólumaikon keresztül. Az ilyen teremtett világok szerepét és erejét ettől azonban még nem becsülhetjük le, hiszen mindennapjainkat kell élnünk bennük. Egy olyan világ, amely bolsevik hévvel igyekszik átformálni, büntetni és uralkodni, gyorsan leszűkíthető egészen kicsi, megnyomorított mindennapokra, ahonnan sem a múltra, sem a jövőre nem nyílnak ablakok. A szavak adnak nevet világunknak, ezek kiválasztása tehát mindannyiunk közös érdeke és felelőssége.