Interjú dr. Lévai Katalinnal

Balogh Róbert: Melyek a Magyarország előtt álló legfontosabb feladatok a szociális ellátórendszer szempontjából?

Lévai Katalin: A szociális ellátórendszer és gazdasági, világgazdasági folyamatok szoros összefüggésben állnak egymással. Általában az a tapasztalat, hogy ha a gazdasági kilátások romlanak, annak először a szociális kiadások látják kárát. Fontos, hogy ez a logika ne érvényesüljön, tehát tartsa a kormány azon elhatározását, amely szerint a nyugdíjak és más ellátási formák reálértékét megőrzi. Ez a 2006-2007-es nehéz költségvetési időszakban sikerült, remélhetőleg a pénzügyi válság sem változtat majd a szociális ellátást érintő alapvető célkitűzéseken. Kiemelten fontos a kisgyermekes, illetve többgyermekes családok, illetve a nyugdíjasok létbiztonságának megőrzése, valamint a munkahelyek megőrzése. Régóta ismert, hogy az egyenlő versenyfeltételek megteremtése még nem vezet a hátránnyal indulók valódi esélyegyenlőségéhez–ellenkezőleg konzerválja, sőt növeli a különbségeket. Ezek csökkentésének feltétele a nagy társadalmi rendszerek ellátórendszerek, mindenekelőtt a minőségi oktatás mindenki számára elérhetővé tétele. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a napokban begyűrűző válság elkerülhetetlenül nehézségek elé fog állítani minden kormányzatot.

B.R. Az Európai Unió milyen kereteket nyújt a szociálpolitika és az esélyegyenlőség számára?

L.K. A szociálpolitika szempontjából is kiemelkedően fontos a Lisszaboni Stratégiában lefektetett elvek követése. Ennek értelmében az európai gazdaság számára kulcskérdés a teherbíró képesség növelése, s stratégiai cél a teljes foglalkoztatottság. 2010-re azt kellene elérni, hogy a férfiak 75%-a, a nők 65%-a dolgozzon. A jólét szempontjából piacképes tudás, foglalkoztatás és a marginalizálódott csoportok integrációja kéz a kézben járnak. Ezek az alapvetősek a közelmúltban elvégzett felülvizsgálat után sem változtak, ezt mindenképpen hangsúlyozni kell. Természetesen az esélyegyenlőség érdekében tett lépéseket direkt módon leginkább azok a közösségi direktívák határozzák meg, amelyek az elmúlt nyolc évben születtek. A nők és a férfiak közötti diszkriminációt három direktíva is szabályozta, de külön irányelv létezik a faji megkülönböztetés tilalmáról. A nők esetében nem csak a szolgáltatásokhoz való hozzáférésről vagy a fizetések egyenlőségéről van szó, de a nők közéletben játszott szerepéről is. Mindenképpen pozitívan kell értékelni az új, a diszkriminációs alapelveket egyetlen horizontális, minden területre kiterjedő irányelvet, amelyet nemrég tárgyalt az Európai Parlament. Ez utóbbi nem minden tekintetben váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat, de létezése mégis fontos. Külön szeretném felhívni a figyelmet a mindezen szabályozással összefüggő, ám önálló dokumentumként létező Roma Stratégiára, amely nem kevesebb, mint 9 millió embert érint az Európai Unió országaiban. A három éve az Európai Parlamentben elsöprő többséggel elfogadott határozati javaslatot az öt legnagyobb parlamenti frakció közösen nyújtotta be, jelezve, hogy a romák problémáit és ezek megoldási lehetőségei hasonlóan látják. A dokumentum hangsúlyozza a romákkal szembeni gyűlölet és megkülönböztetés terén észlelhető tendenciák sürgős felszámolásának szükségességét, konkrét lépéseket követel a tagállamoktól annak érdekében, hogy mindenki egyenlő eséllyel vehesse igénybe az egészségügy és a társadalombiztosítás szolgáltatásait, s felhívja a figyelmet a számos tagországban az elkülönítést alkalmazó iskolarendszerre. Meggyőződésem, hogy a romák külön figyelmet érdemelnek, hiszen, amellett, hogy igen változatos a roma valóság az egyes tagállamokban, helyzetük igen összetett, s a roma közösségek tagjainak számos előítélettel kell szembenézniük életük során. Az Unió teljes mértékben ezen népcsoport integrációja, egyenjogúsága mellett foglal állást. Személyesen is tevékeny részt vállalok az Európai Parlamentben működő Roma Fórumban.         

B.R.Hogyan lehetne értékelni a Magyar Charta szerepét és jelentőségét a magyarországi közéletben?

L.K. A Magyar Charta a júliusi budapesti melegfelvonulás elleni brutális támadás nyomán jött létre. Úgy is mondhatnám, hogy az volt az utolsó csepp a pohárban. (Ez a saját szempontomból is igaz, hiszen én is elszenvedője voltam a támadásnak. A felvonuláson egyébként én voltam az egyetlen szocialista politikus.) Az utóbbi években annyi agresszió érte a különböző kisebbségeket, annyi fenyegetésnek volt kitéve a magyar állampolgárok egy jelentős része, amit már nem lehetett szó nélkül tűrni. A melegek elleni támadás, amellett, hogy tényleges és súlyos sérüléseket is okozott, valójában szimbolikus. Egyszerűen azt jelenti, hogy vannak emberi közösségek, vannak emberi lények, amelyekről egy, a brutalitásban hívő csoport el akarja hitetni, hogy elpusztítandók. Ezt a gondolkodásmódot demokratikus országban nem lehet tolerálni. A Magyar Demokratikus Charta újjáélesztése tehát teljesen indokolt volt 16 év elteltével is, a miniszterelnök jól döntött, amikor már az atrocitások másnapján közzétette a felhívást. Természetesen észre kell vennünk, hogy az 1992-es időszakkal ellentétben a kezdeményezés nem robbant bombaként. Ennek az az oka, hogy egyfelől a kirekesztő megnyilvánulások száma, másfelől az ezekkel szembeni állásfoglalások száma is jelentősen megnőtt az elmúlt években. 16 éve a Demokratikus Charta volt az egyetlen olyan fórum, amely lehetőséget kínált a szélsőséges csoportok és magatartás elutasítására. Mindamellett a jelenlegi mozgalomnak is rendkívül széles a támogatottsága, nagyon sokan vagyunk ebben az országban, akik szembe akarunk helyezkedni a rasszizmussal és annak minden rokonával.

Az Európai Chartát ugyanezen célok mentén kezdeményeztem. Nem csak az Európai Parlament szocialista frakciója, de számos más képviselőcsoport tagja is támogatásáról biztosított ez ügyben. Az utóbbi években kontinensük keleti felében felerősödtek az idegenellenesség és gyűlölet különböző formái. A kirekesztő magatartásformák tehát a régi és az új demokráciákban is jelen vannak. Azokban az európai országokban, ahol már 1989 előtt is demokratikus volt a politikai rendszer a félelem és az idegenkedés nyomában járó erőszak a bevándorlók ellen irányul. Ma már vannak olyan nagyvárosok, ahol a lakosság 30%-a nem az adott országban született. A megoldás kulcsát nem egyetlen eszközben, hanem az összehangolt cselekvésben kell keresni. Az előítéletek megszüntetésében és az agresszív magatartás abnormális voltának kihangsúlyozásában kiemelt szerepe van az oktatásnak, a médiának és a politikusoknak, akik a demokratikus viselkedésmintákat szolgáltatják.

Ebben a tekintetben fontos fejlemény, hogy ma már itthon is számos olyan civil kezdeményezéssel találkozhatunk, amelyek éppen a fiatalok látókörének szélesítését tartják legfontosabb céljuknak. Ezek közé tartozik például a Holokauszt Emlékközpont baráti köre is, amelyben magam is részt vállalok. Csak akkor vagyunk képesek ellenállni a populizmus csábításának, ha saját történelmünket képesek vagyunk a maga összetettségében látni. A társadalomnak szembe kell néznie saját történelmével.