Alkotmány, Lisszabon és a többiek… 

Az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés és Római Szerződések e 30 évig nem kerültek módosításra, így a benne foglaltak; a hat tagállamra kialakított intézményrendszer, döntéshozatali rendszer alapvetően változatlan maradt. 1986-tól kezdve azután négy kormányközi konferencián 15 év alatt összesen négyszer módosították az alapító szerződést (Egységes Európai Okmány, Szerződés az Európai Unióról, Amszterdami Szerződés, Nizzai Szerződés). A Nizzai Nyilatkozat által kinyitott vita alapvetően föderális ihletésű volt, amelyet a német külügyminiszter, Joschka Fischer indított el, még 2000 májusában. Szerinte az Európai Unió elérte az integráció egy magas fokát, főleg a belpolitika és a külpolitika terén, de a Monnet-i módszer már nem biztosítja a kellő továbblépést, hiszen az EU-nak már politikai unióra és föderális berendezkedésre van szüksége, hogy hosszútávon eredményes lehessen. A föderalizmus ugyanakkor nem lépne a nemzetállamok helyébe, hanem a hatáskörök szuverenitáson alapuló megosztottságának elvén működne.         

Az Alkotmányszerződés megalkotása 3 szakaszban (Laekeni Nyilatkozat, Konvent, Kormányközi Konferencia) 2001 márciusától zajlott, amelynek eredményeképpen 25 állam kompromisszumaként megszületett új uniós alapdokumentum, amelyet 2004. október 29.-én Rómában írták alá.  Franciaország ügydöntő népszavazásán (2005. május 29.), és Hollandia véleményező népszavazásán (2005. június 1.) azonban elutasították az Alkotmányszerződést. Az ezt követő nyilvános vita rámutatott arra, hogy a nehézségek nem annyira az intézményi újításokban, hanem inkább bizonyos szakpolitikák meghatározott aspektusaiban keresendők.

A kritika elsősorban a III. részre irányul, amely az Európai Unió szakpolitikáival és működésével foglalkozik annak ellenére, hogy ez a rész olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek már hatályban vannak. A 2007. június 21.-22.-i uniós csúcs lezárásával (kisebb további módosításoktól eltekintve, mint például az ioanninai záradék, a parlamenti mandátum-elosztás és a bolgár „evro” vitája) sikerült megállapodniuk a már aláírt és egyes tagállamok esetén már ratifikált Alkotmányszerződés kérdéses pontjaival kapcsolatban. Az integráció célja az egység megteremtése a különbözőségek tiszteletben tartása mellett, és ennek megvalósítása érdekében a közösen megfogalmazott Lisszaboni Szerződésben a tagállamok 2007. decemberi 13-án aláírásukkal szentesítették azt az akaratot, hogy a világ előtt egy egységes szövetségként jelenjenek meg.  Az Európai Unióról Szóló Szerződésben megfogalmazott célok és alapelvek betartását az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés garantálja. A közös fellépés alapjának megteremtése csak a történelmi, kulturális, gazdasági és társadalmi különbségek tudatában teremthető meg, így a tagállamok a 2007. december 12-én aláírt Alapjogi Charta preambulumában is rögzítették, hogy az Európai Unió „tiszteletben tartja az európai népek kultúrájának és hagyományainak sokféleségét, a tagállamok nemzeti identitását.”2007. december 17-én Magyarország elsőként ratifikálta a Lisszaboni Szerződést, őt követte még 24 tagállam és az Európai Parlament, ahol 532-en szavaztak mellette és csak 29-en ellene. A pozitív hozzáállás fél évig kitartott; az Egyesült Királyság, Dánia és Hollandia is ki tudott tartani a parlamenti döntés mellett.

Átmenetileg ugyan okozott némi bonyodalmat, mikor Csehország és Németország bejelentette, hogy kérni fogja az alkotmánybíróság állásfoglalását, és Lengyelország ellenzéki vezetője, Jaroslaw Kaczynski (az államfő Lech Kaczynski fivére) a ratifikáció meghiúsításával fenyegetőzött, aki az Alapjogi Charta alól – az Egyesült Királysággal együtt – mentességet „élvező” Lengyelország alkotmányának és szuverenitásának elsőbbségét biztosítsa a Lisszaboni Szerződéssel szemben. Népe függetlenségét a ratifikációs törvényhez csatolandó speciális függelékkel olyan módon igyekezett erősíteni, amely biztosította volna az azonos nemű állampolgárok házasságának akadályoztatását, illetve a II. világháború után Németországtól elfoglalt területek feletti tulajdonjogot. A szerződés aláírásával végül az állam- és kormányfők megállapodtak abban, hogy minden ország maga határozhatja meg a dokumentum ratifikálásának módját, így ennek megfelelően 26 tagállam a parlamenti ratifikáció mellett döntött.

Írország az egyetlen olyan tagállam, ahol az alkotmány előírja a referendumot. Bár a tagállam parlamentje 2008. májusában elfogadta a szerződést, a nagyszámú támogató tábor ellenére igen sok bizonytalan szavazóról számoltak be a közvélemény kutatások, így Unió-szerte megindult a harc az ír- és más tagállamokból érkező euroszkeptikusok, valamint a reformok mellett kitartók között. A soros elnökséget ellátó Szlovénia eleget tett Írország kérésének és távol tartotta magát a nemzeti kampánytól, illetve igyekezett blokkolni a negatív hangulatot erősítő napirendek megtárgyalását. Az interneten elérhető eredeti és konszolidált szerződésszövegek mellett, különböző kampányeszközök, állampolgári fórumok és bizottságok létrehozása, az egymást követő diplomáciai beszédek, érvelések és látogatások bevetése ellenére a 2008. június 12-én megtartott ír referendumon a választásra jogosultak 53,1 százaléka közül 53,4% szavazott nemmel, míg a szerződést 46,6% támogatta. Írország népe tehát elutasította a Lisszaboni Szerződést.

Az ír „nem” hatalmas zavart okozott az Európai Unióban, a reakciók tagállamonként, intézményenként és személyenként folyamatosan változtak.

Az Európai Tanács június 19-21-i ülésén az EU vezetői úgy döntöttek, folytatni kell a ratifikációs folyamatot abban a 7 tagállamban, ahol még nem nyilatkoztak a dokumentum elfogadásáról.

Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke azonnal sürgetni kezdte a megoldást, és felszólította Írországot a helyzet kezelésére vonatkozó javaslat megfogalmazására. Véleménye szerint a 18 tagállamban már megtörtént ratifikációt ugyanúgy tiszteletben kell tartani, mint az ír népszavazás eredményét, és a ratifikációs folyamatnak az eredeti terveknek megfelelően még a 2009-es európai parlamenti választások előtt meg kell valósulnia.Összefogásra buzdított az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso, aki szerint a kialakult helyzet megoldása valamennyi tagállam közös feladata. A szerződést mind a 27 ország aláírta, és az írek szavazata nem oldja meg azokat a problémákat, amelyeknek megoldása a szerződés hatáskörébe tartozik. A mindennapi munkának azonban nem szabad megállnia, együttműködéssel és türelemmel a helyzet megoldható. Tiszteletben kell tartani az ír szavazók döntését, amely nem az Európai Unióról, hanem a szerződés elutasításáról szólt, ugyanakkor javaslatokat vár a további lépések megtételéről, elsősorban Brian Cowen ír kormányfőtől.

A Tanács akkori soros elnöki tisztét betöltő Janez Jansa szlovén miniszterelnök mély sajnálkozásának adott hangot, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani az írek döntését. Kiállt a Lisszaboni szerződés mellett, amely Európa hatékonyabb, átláthatóbb és demokratikusabb rendszerét teremtené meg, és lehűtötte a kedélyeket, amikor a bővítés befagyasztásáról esett szó (a jelenleg hatályos Nizzai Szerződés már számolt Horvátország belépésével, Törökország csatlakozása pedig csak 2015 után várható). A soros elnökséget átvevő Nicolas Sarkozy elnök a szavazás ismétlése mellet érvelt, és megoldási javaslatot a nemmel szavazó rétegtől várt.

Elnökségének nem titkolt célja volt, hogy meggyőzze Brian Cowen ír miniszterelnököt az újabb referendum kiírásáról, hiszen az a Nizzai Szerződés esetében is sikerre vezetett. A francia félév egyébként igencsak ambivalens módon állt a kérdéshez: kerülte, hogy a Lisszaboni Szerződés váljon a hat hónap meghatározó kérdésévé, ugyanakkor a „háttérben” mindent megtett annak megmentéséért. Elfogadták az ír döntést, de megítélésük szerint az EU működőképességének ez nem lehet gátja. A színfalak mögött természetesen megindult a bűnbakkeresés is: a franciák részben a Bizottságot támadták, amiért Peter Mandelson túl messzire ment a WTO keretében zajló kereskedelmi liberalizációs tárgyalásokon és válasz nélkül hagyta a magas olaj- és élelmiszer árak ellen tiltakozókat.

A többi európai vezető tartózkodott attól, hogy egy olyan tagállamnak adjanak megoldási tanácsokat, amelynek állampolgárai alapvetően Európa-pártiak, így inkább jó pár hónap gondolkodási időt adtak az íreknek a helyzet kezelésére tett javaslatok kidolgozására.A tagállamok közül a brit államfő, Gordon Brown a ratifikációs folyamat mellett tette le a voksát, mellette Belgium, Ciprus, Olaszország, Spanyolország és Svédország is jelezte, hogy az egyezmény jóváhagyása az előre eltervezett módon fog haladni. Továbbra is bizakodó nyilatkozatott tett Angela Merkel is, bár ezzel egy időben akkor Kínában tartózkodó külügyminisztere, Frank-Walter Steinmeier felvetette az írek nélküli jövő lehetőségét. Több tagállamból váltott ki elutasító magatartást az ír referendum eredménye, a lengyel elnök Lech Kaczyński például kijelentette; míg korábban az alkotmánybíróság döntéséhez kötötte a dokumentum elfogadását, egyelőre nem hajlandó aláírni az alsóház által április 1-jén, a felsőház által április 2-án elfogadott szerződést, mert az ír „nem”-mel az értelmét vesztette, bár később ígéretet tett Franciaországnak a ratifikációra. A tagállamok vezetői közül egyedül az euroszkeptikus Vaclav Klaus nem állt ki a nehéz helyzetbe került integráció mellett. Az Európai Tanács záróközleményét külön lábjegyzettel látták el, amely kifejti, a cseh kormány mindaddig nem fejezheti be a jóváhagyási eljárást, amíg az alkotmánybíróság vonatkozó pozitív döntése azt nem teszi lehetővé. Emellett a cseh elnök „a szabadságnak és a józan észnek az elitista projektek és az európai bürokrácia felett aratott győzelmeként” értékelte az Európai Unió működését demokratikusabbá, átláthatóbbá és hatékonyabbá tevő Lisszaboni Szerződés leszavazását.

 A soros elnökséget 2009. január 1-jén átvevő tagállam parlamentjének alsóháza 2009. február 18-án az elnöki vélemény ellenére elfogadta a dokumentumot. A támogatók között foglalt helyet 125 ellenzéki szociáldemokrata, valamint a kormánykoalíció két kisebb pártja, a kommunista párt pedig a 61 ellenszavazathoz járult hozzá. A kormányzó Polgári Demokrata Párt megosztottságát tükrözi Mirek Topolánek, cseh miniszterelnök kijelentése, amely szerint nem tartja szükségesnek a szerződésben foglaltakat, hiszen emiatt Csehországnak olyan szabályokat kell elfogadna, amelyekkel alapvetően nem ért egyet, de tekintettel arra, hogy a csatlakozáskor országa vállalta ezek betartását, igennel fog szavazni és erre szólítja fel kollégáit is. A jobboldali szenátorok ugyanakkor ragaszkodnak ahhoz, hogy az ország először az Amerikai Egyesült államokkal kötött, az USA rakétavédelmi állomásának építését lehetővé tevő szerződést ratifikálják, és aztán kerítsenek sort a Lisszaboni Szerződésre, amely jelentősen kitolhatja a cseh ratifikációs folyamatot lezáró dátumot.

 A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az alsó- és felsőházi szavazások után a deklaráltan euroszkeptikus EU soros-, és cseh elnöknek, Václav Klausnak is rá kell bólintania a dokumentumra, aki kijelentette: addig nem írja alá a dokumentumot, amíg Írország meg nem erősíti a szerződést.Ebben az időszakban több javaslat is felmerült a nizzai irányvonal folytatásától a többsebességes Európán át az új szerződés megalkotásáig. Előbbi azonban nem oldaná meg az eredeti problémát, amelynek okán az egész folyamat elindult: az Európai Unió kinőtte azokat a kereteket, amelyet a jelenleg hatályos szerződés ad, hiszen az azóta megtörtént két bővítés eredményeképpen tizenkét tagállammal bővült a Közösség, amelynek elavult intézményi- és döntéshozatali struktúrája nem képest biztosítani az Unió hatékony működését és a további bővítést. Ebben az esetben nem léphetnének életbe többek között azok az intézményi létszámot érintő reformok, amelyek bevezetése már 2009-es Európai Parlamenti és Európai Bizottsági választásokkal válnának aktuálissá. A többsebességes Európa vagy a szerződés helyett bevezetendő „mini-reformok” már önmagában is nagy nyomást jelentenének az írekre, és az ilyen jellegű föderáció magában kódolja a tagság, a jelenleg is bizonytalan transzparencia, az együttműködés és a differenciálódás problémáját, amelyek alapvetően szemben állnak az integráció célkitűzéseivel. Újabb tárgyalási szakasz nyitását az országok nagy része elutasította, hiszen visszalépésnek tűnhet az elmúlt négy és összesen 23 év hosszú küzdelméhez képest.

Az új szerződésről szóló tárgyalássorozat ráadásul olyan helyzetet is generálhat, amelynek révén több tagállam egyszerűen kiszáll, főleg az euroszkeptikus Egyesült Királyság és Csehország, vagy a kisebb integrációt pártoló Dánia. Radikális és legkevésbé sem demokratikus megoldásként felmerült Írország kilépése (vagy kizárása) is, vagy az alkotmánymódosítás kikényszerítése, illetve az állam mentessége a Lisszaboni Szerződés alól, ez nem csak a kormányközi jelleget vele a hatékonyatlanságot erősítené fel, hanem az Európai Unió demokratikus legitimációjának alapját szüntetné meg (ráadásul ez a megoldás fel sem merült Franciaország és Hollandia esetében az Alkotmányszerződés elutasításánál). Ez utóbbi döntést a dokumentum aláírásához hasonlóan, csak 27 tagállam beleegyezésével válna hatályossá.Az Európai Unió tagállamai számára nyilvánvalóan az lenne a legjobb megoldás, ha Írország megismételné a referendumot, azonban az írek számára az igen kényes kérdés. Brian Cowen 2008. őszéig kapott haladékot az Európai Tanácstól, hogy kormányát és a nagyobb pártokat is sokkoló eredményre olyan megoldást találjanak, amely mind az Európai Unió, mind az ír állampolgárok érdekeit is kielégíti. A tanácskozás napirendjéről azonban a gazdasági stabilitást veszélyeztető pénzügyi válság kezelése került előtérbe, így az október 16-án kiadott tanácsi zárónyilatkozatban decemberre halasztották a tárgyalásokat, ahol Írország kijelentette, 2009. novembere előtt újabb népszavazást ír ki.

Jelen pillanatban tehát még mindig nagyon sok akadály tornyosul Lisszaboni Szerződés hatályba lépése előtt: az alkotmánybíróság engedélyére váró német elnök beleegyezése, a nyár közepére, de legkésőbb októberre időzített második ír referenduma, az annak pozitív végkimenetelétől függő lengyel elnök támogatása, valamint a cseh szenátusi döntéshozatal hatékonyságától és szintén az ír referendum eredményéhez kötött cseh államfő aláírása. Az Európai Parlamenti választások aktuálissá válásával merült fel a kérdés, amely szerint meg lehet-e változtatni az ír állampolgárok és a rájuk ható más tagállambeli euroszkeptikusok véleményét a kampány során. A következő 5 évre, közvetlenül választott intézmény új tagjai a közösségi érdekeket megtestesítő Bizottság és a tagállami érdekeket megjelenítő Tanács mellett, és az európai polgárok képviseletére és a demokratikus deficit csökkentésére hivatott.  Paradox módon az állampolgárokban felmerülő reformok iránti igény, az arra válaszként adott az európai intézmények által megalkotott tervek megfogalmazása és azok az európai polgárokkal való elfogadtatásának ideje és módja azonban nincs összhangban. Ennek egyik eszköze az európai média hatékonyságának növelése, amely azonban a belpolitikai viszonyoknak, a kormányzati és ellenzéki kommunikációnak és az állampolgárok befogadóképességének függvénye.

Az európai parlamenti választási kampányok tehát nem csak a tagállamok képviselőinek kezébe ad lehetőséget, hanem olyan eszközzé válhat, amely során leomolhatnak azok az akadályok, amelyek a Lisszaboni Szerződésben megfogalmazott célok, Európa fenntartható fejlődése, és a kontinens világban betöltött vezető szerepének visszaszerzése előtt állnak. Azokban a tagállamokban, ahol a ratifikáció még nem valósult meg, a Lisszaboni Szerződést támogató képviselők kezébe tehát választ adhat a dokumentum a kampány során felmerülő állampolgári kérdésekre. Ugyanakkor Németországban, Lengyelországban és Csehországban „csak” az államfő aláírása hiányzik, így ezzel számukra csak a többszintű kormányzás elveivel szimpatizáló réteget érdemes számukra megszólítani. Tekintettel arra, hogy a szerződés nem fogalmaz meg konkrét megoldásokat az emberek mindennapjait fenyegető gazdasági világválságra, a képviselőknek, a kampánystáboknak, a kormányoknak és az európai médiának hatalmas munkát ad az egymástól alapvetően nem nagy távolságban lévő témák olyan szintű összekötése, hogy az rövid idő alatt elérje a föderalizmussal azonosulni tudó és a válság kezelésére alkalmas képviselők bejutását az Európai Parlamentbe. Írország számára az EP kampány több szempontból stratégiai kérdés. Természetesen itt derül ki, hogy a következő 5 évben mely képviselők védik az ország és a többi uniós polgár érdekeit, de itt dől el a második referendum és az Európai Unió sorsa is.

Az eddigi európai parlamenti választások tapasztalatai alapján azonban a képviselők és a szavazók belpolitikai, illetve személyes kérdésként kezelik az eseményt, és nem fektetnek elegendő hangsúlyt az európai szintű érdekekre, holott megoldást csak egy összeurópai összefogás jelentene.