Szavak és háborúk

 

Napjaink magyarországi társadalmát az apátia és a gyűlölet egyszerre jellemzi. A márciusi tavaszelőn Budapest utcáin, a vasútállomásokon és kocsmákban hullámokban végigseprő apátia a politikai elit tehetetlensége és folytonos baklövéseik, illetve a Csepeli György által „sarctársadalomnak” nevezett állapot együttes hatásaként tűnhetett fel. A gyűlölet a sámánok által szentté avatott, Árpád-sávos zászlókkal szegélyezett dombokon, a Jobbik-gyűlések önfeledt csatazajában és falusi disznóvágás közben egyaránt leginkább a cigányságra vetül.

Ez utóbbi jelenség kapcsán Magyarországon valóban nem egy, hanem két jelenségről kell beszélnünk. A professzionális politika szintjén a diszkurzív keret torz, illetve önpusztító fejlődésére fogjuk felhívni a figyelmet. A második politikai szintet a helyi konflktusok jelentik. A két szint egymással szoros kölcsönhatásban fejlődik.

            Erőszak és diskurzus erőteljes és döntő kapcsolatára egy fiatal indiai szerző hívta fel figyelmünket: „A belső diskurzus és a külső világ közötti szakadék egyre nő, vagyis aggasztó könnyedséggel használjuk ki a nyelvet. A nyelvet, amely a kapcsolat erősítésére termett, ma különösen gyakran állítjuk a kirekesztés, elnyomás és fájdalom szolgálatába. Ekkor a nyelv fátyollá, fallá, selyemgubóvá alakul, amely körbeöleli azokat, akik rendelkeznek hatalmával és – sűrű, komplex és kétértelmű retorikájával – kirekeszti azokat, akiket a nyelv szeszélye a leginkább érint.” (Eipe 2008)

            Az a körülmény, hogy politikai diskurzusban az ügyet mint társadalmi problémát a Magyar Gárdán keresztül a Jobbik konstruálta, illetve az, hogy politikai pártok a Jobbik teremtette csatornában mozognak a rend eszménye felé, nem mást jelez, minthogy a magyar politikai rendszer a nyugat-európai bevándorlás- és idegenpolitika logikáját követi.

A bevándorlás témakörét mondanivalójuk középpontjába állító pártok nyomást gyakorolnak a gyűjtőpártok programjára. A baloldal mindenütt nyitott a liberális demokráciafelfogás feladására, ám támogatottságából folyamatosan veszít, mert az „idegen-problémát” mint ügyet a radikális jobboldal dominálja. Ezt a pozíciót két körülménynek köszönheti.

A multikulturális modellt elfogadó, illetve támogató pártok elvben maguk is befolyásolhatnák álláspontukkal a választók jelentős részét, a közvélemény azonban egy-egy nagy médianyilvánosságot kapó esemény, pl. gyilkosság, radikális imám, mecset stb. esetén igen gyorsan kényszerhelyzetbe hozza a szociáldemokrata-baloldali gyűjtőpártokat is.

Másrészt, a szélsőséges pártok és mozgalmak az interneten jól szervezett, és a virtuális tér nagy részét lefedő webhálózatot tartanak fenn. A hálózat csoportjai a kanonizált tudással szembehelyezkedő alternatív tudást (magyar-sumér rokonság, holokauszt-tagadás stb.) hívnak életre, ami a szélsőséges identitásképzés szempontjából releváns. Ez az alternatív tudás a kevés központi, de az átlagosnál több kapcsolattal rendelkező honlapokon keresztül gyorsan terjed szét a virtuális térben, és képes tematizálni a webes diskurzust. Sőt, akad rá példa, hogy az itt megjelenő tartalmat a hagyományos média is adekvát hivatkozásként fogadja el, és így az információ, a virtuális térből kilépve, az offline politikai diskurzusok menetét is befolyásolja.

A politikai normát Európában a radikális jobboldali mozgalmak által reprezentált problémák teremtik meg. A változás lenyomata a „Most már ki kell mondani a valódi problémákat” mondat karrierje Pym Fortuijntől Jörg Haideren át Draskovics Tiborig. Több nyugat európai ország esete is mutatja, hogy azt az út, amin Magyarország elindult, nem követhető hosszútávon.

Az olasz mintából az látszik, hogy a helyi, illetve nemzeti vezetés csupán azért foglalkozott a cigányproblémával, vagyis a cigányok által okozott problémával, mert az a többségi társadalmat zavarta. Ahelyett, hogy a cigányok problémáit oldotta volna meg, biztonsági intézkedéseket hozott ellenük, elkülönítette őket a többség akarata szerint.

A fő probléma tehát a politikai akarat hiánya arra, hogy megoldást keressenek, ne pedig a távolságot növeljék. Franciaországban a jelentős muzulmán kisebbség mássága miatt zavarta a többségi társadalmat. Ezt azonban, még ha vannak is komoly problémák az együttéléssel, nem mondták ki, így generáltak köréjük egy problémát. Itthon szintén vannak együttélési gondok, amit a hivatalos politika nem kezel, ehelyett az egész kérdéskörből egy elemet emel ki, ez pedig a bűnözés.

Ma Magyarországon a politika, a közvélemény, a média, az egyetemi bölcsek, mi mindannyian a valódi kihívás, a cigányok problémájának megoldása helyett, a cigányok által okozott problémákra helyezzük a hangsúlyt. Először cigánybűnözésről beszélünk, majd lassan az összes társadalmi feszültséget rájuk vetítjük ki a szélsőjobboldalt követve. Ez először az erőszakos cselekmények számának megnövekedéséhez vezet, majd azok súlyosbodásához, végül legitimálódásához, és hétköznapivá – normává - válásához. Ez a társadalmi tudás mára számos esetben önpusztítóvá vált: a csoportöntudat és a „másikról” alkotott kép lehetetlenné teszi a közösség létezését.

            Ezen a ponton kell rátérnünk a magyarországi cigány-problematika második szintjére. A helyi cigánysággal kapcsolatos konfliktusok ugyanakkor nagymértékben különbözőek, ebből következően eltérően is kell őket kezelni. Az politikai közbeszéd által keltett legerősebb illúzió szerint egyetlen problémáról: a cigányokról van szó. A valóságban azonban nem csak hogy egységes cigánytársadalomról vagy politikumról nem beszélhetünk, de állandósult és homogén konfliktusformáról és cigányképről sem.

A cigányokról szerzett „társadalmi tudás”, a mi vs. ők a vegyes lakosságú falvak szintjén elsősorban a termény- és jószáglopás jelensége kapcsán alakul ki. A főváros egyes kerületeiben sokkal inkább a láthatóság által okozott „sokkhatástól”, az USA városaiból jól ismert gettósodásról, egykori iparvárosaink esetén pedig a harmadik világból ismert nyomornegyedek kialakulásáról és állandósulásáról van szó.

A fenti kettőtől élesen külön kell választani azokat az eseteket, amikor egy-egy gyilkosság kvázi polgárháborús gondolkodást eredményez. Ilyen esetekben az erőszakos konfliktusok logikája felülír más megfontolásokat és társadalmi algoritmusokat.(Eipe 2008)   

             Az első esetben a konfliktus a humánerőforrás-hiányra, valamint a társadalmi tőke hiányára vezethető vissza. A hiány álláspontunk szerint a cigányság nagy részénél elsősorban strukturálisan újratermelt tudáshiányt jelent, amelynek eredménye szélsőségesen korlátozott, erőforrás-hiányos élet, vagyis tartós nyomor. Ebben a helyzetben a társadalmi norma ugyanolyan bizonytalanná válik mint a közösség létezése.

            A gettók és nyomornegyedek esetén ez még könnyedén kiegészül egy újabb paradoxonnal, amely az illegális bevándorláséhoz hasonló. Az a „harmadik országbeli”, aki vízum vagy az oltalomhoz való bizonyítható jogalap nélkül lép partra, automatikusan illegalitásba szorul, tehát definíció szerint minden cselekedete bűn. Akinek nincs legális, a létfenntartáshoz elegendő jövedelemforrása, ám mégis is él, az szintén jogi normát szeg, vagyis kívül kerül a jog és a többség normalitásának világán, sőt ez számára az ellenség képét ölti.

            Megoldás?

 

A legtöbb szerző véleménye szerint a közoktatás a kulcsa a magyar társadalom problémáinak megoldásához. Ezzel mi csak részben értünk egyet: a közoktatás jelenlegi állapotában képtelen bármiféle társadalmi projekt végrehajtására. Ezt meg kellene előznie a tanárképzés drasztikus átalakításának. Ez legalább egy évtizedet venne igénybe. Így az oktatást mint rendszert nem tartjuk alkalmasnak az ügy kezelésére. Bár az oktatás önmagában nem alkalmas a magyarországi cigányság problémáinak kezelésére, arról azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy az egyik fontos eleme lehet integrációjuknak. Több, már a rendszerváltás előtti tanulmány foglalkozik azzal, hogy a cigány tanulók habitusukból adódó problémáit speciális oktatási programokkal, az átlagosnál jobban felkészült és toleránsabb (elhivatott) pedagógusok alkalmazásával lehet kezelni. Ebben az esetben kiemelten kell (a jelenből kiindulva) foglalkozni a „Képzők képzésével”. Az semmiképpen nem folytatható, hogy a leszakadó félben lévő cigányság képzését képesítés nélküli, a tolerancia legkisebb szintjét sem mutató nevelőkkel oldjuk meg.

            Ha fenti érveink elfogadhatóak, a politikai nyelvnek újra kell értelmeznie a jelenleg érzékelt társadalmi problémát. Ez akkor sikerülhet, ha a probléma nyilvános közbeszédben megjelenő keretét, ezáltal a vita implicit tartalmát megváltoztatja. A társadalmi normarendszer ehhez a kerethez idomul majd, vagyis a botrányosként bemutatott események botrány mivolta értelmeződik át.     

Jelen esetben a mókuskerékből akkor lehet kilépni, ha politikai közbeszéd nem a jelenlegi formájában a Magyar Gárda által felvetett társadalmi problémát, a „cigánybűnözést” kívánja megoldani. A workfare-elv nem önálló út, azzal tovább támogatja, mintegy elismeri az eredeti radikális jobboldali diskurzust, így tovább növelve annak hitelét.

            A megoldást az első esetben a közösségfejlesztő megközelítéstől várhatjuk. A zárványok kialakulása egész Nyugat-Európára jellemző folyamat. A bevált, főkent holland, portugál, belga, angliai, valamint USA-beli gyakorlatok összegyűjtésére és szintetizálására van szükség. A gyilkosságok nyomán előállt helyzetek megoldásához elengedhetetlen a létező esetek (Olaszliszka, Mezőfalva) helyi következményeinek antropológiai módszerekkel történő tanulmányozása. Csak így lehet működő algoritmust felépíteni.

            Alternatívák mindig léteznek, jelen esetben a hegyen túli háborúk akár virágos völgyeinket is letarolhatják.

 

Felhasznált irodalom:

Nidhi Zakaria Eipe: Zeitoun, kézirat, 2008.

Megjelent a Politika.hu 2009/2-es számában