Globális verseny - Interjú Chikán Attilával (Politika.hu 2008/3-4)

„Korábbi versenyelőnyünket, amivel nekiindultunk a rendszerváltásnak, és amit az első, nagyjából egy évtizedben lehetett is tartani a környező országokhoz képest, elvesztettük. Ez azonban nem végleges, jól irányzott lépésekkel vissza tudjuk ezt még szerezni, vagy legalább egy részét.”

PH: Ön szerint a világpiaci árak emelkedése, különösképpen az élelmiszerárak, olajárak esetében mennyiben teszi szükségessé a globális piac a szabályozását – amennyiben ezt lehetségesnek gondolja?

Ch.A.: Az áremelkedések okait két csoportba lehet sorolni. Az okok egyik csoportja speciálisan az adott ágazati csoportra jellemző, a másik pedig általánosan a globális piacra. Az élelmiszerárakkal kapcsolatban vita van afelől, hogy mennyiben kapacitás-, és mennyiben szervezési problémával állunk szemben. Hiszen az, hogy nem jut elegendő élelmiszer egyes helyekre, illetve hogy emelkednek az árak, egyrészről a hiány jele. Viszont egy pár évvel ezelőtt végzett kutatás eredményeiből, amiben mi is részt vettünk, például az derült ki, hogy Afrika trópusi övezeteiben a megtermelt élelmiszernek kevesebb mint 20%-a jut el a fogyasztókhoz. Tehát a megtermeltnek 80-90%-a tönkremegy a logisztikai problémák miatt. Az élelmiszerellátás tartós probléma, ebből az adódik, hogy az élelmiszerárak változása várhatóan tartósan magas lesz; én nem hiszem, hogy visszamennének a korábbi szintre.

A kőolaj esetében sokkal egyértelműbb a válasz. A kőolaj legalább annyira politikai termék, mint gazdasági, és emiatt a kőolajár változása a politikai helyzethez kapcsolódik a világon. A kapacitáskorlát itt nem rövid, hanem hosszú távú. Mindenki arra számít, hogy a különböző becsléseknek megfelelően 100 vagy 200 év múlva elfogy az olaj. A mai áremelkedés kérdését azonban nem lehet erre a hosszú távú kapacitásproblémára visszavezetni. Sokkal inkább a világpiac mostani mozgásai és a politikai helyzet befolyásolják, a bizonytalanság, a spekuláció stb.

Ez a két jelenség, az élelmiszer- és a kőolajárak változása összekapcsolódik a pénzügyi válsággal is, amit tapasztalunk. Ezekben a jelenségekben ugyanis az tükröződik, hogy a gazdasági szabályozási mechanizmusok nincsenek helyükön a globális gazdaságban. Ennek egy jelentős jelzése volt például, hogy idén nyáron megint csődbe mentek a WTO-val kapcsolatos egyezkedések, ami azt mutatja, hogy mi, országok nem tudunk megegyezni azokban a dolgokban, amelyek a világot nyomasztják. A probléma egyik összetevője az, hogy azok a szabályozások, amelyek ma a világban működnek, alapvetően az államok együttműködésére alapulnak, miközben a jelenségek az üzleti szférában jelentkeznek. Mind a WTO-ban, mind pedig a Világbanknál a tárgyalások résztvevői az államok. Vagyis az üzleti tevékenység szabályozását egy, az üzlettől idegen, más típusú szervezet, az állami szervezeti struktúra egyoldalúan befolyásolja, holott a multinacionális vállalatok legalább akkora befolyással rendelkeznek ezen folyamatok alakulása fölött, mint az államok, amelyeknek a szerepe a társadalmi-gazdasági folyamatokban önmagában is vitatott. Tehát amikor a globális piac szabályozására kérdez rá, rákérdez egyszer arra, hogy ezek a gazdasági jelenségek hogyan lennének szabályozhatóak, de arra is rákérdez, hogy kik lennének azok, akik ezt képesek lennének szabályozni. Én magam alapjában véve piacpárti vagyok, de világos az is, hogy egyrészt a gazdaságon belüli okok miatt – ld. az amerikai hitelpiaci válság –, másrészről pedig pénzügyi, politikai okok miatt nem lehet nélkülözni az államot. A háborúk, a terrorizmus, meg nyilvánvalóan a jóléti kérdések is nélkülözhetetlenné teszik az állami beavatkozást. Szükséges tehát a globális piac szabályozása, valamennyire lehetséges is, de nem ismerjük az eszköztárát. Csak vélemények vannak róla, de kiforrott álláspontok nemigen.

PH: Ön hogyan látja a klímaváltozás hatását, Ön szerint mennyiben fogja ez befolyásolni a fogyasztás, illetve a termelés szerkezetét?

Ch.A.: Először is meg kell jegyezni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy van tartós klímaváltozás. Sok szakember tagadja azt, hogy ez egy olyan hosszú távú tendencia lenne, amire építeni lehet. A kérdés az, hogy amiben benne vagyunk, az egy ciklus fölfelé szálló ága, vagy egy trend. Én nem vagyok természettudós, úgyhogy leginkább csak elfogadom azokat a magyarázatokat, amelyek azt mondják, hogy vannak olyan azonosítható tényezők, amelyek a felmelegedés irányába mutatnak Természetesen ezekkel törődni kell, és azt gondolom, hogy az emberiség viszonylag nagy figyelmet is fordít ma már erre. Ezek azonban a rövid távú igazodásokat, hatásokat nem befolyásolják.

Én a környezetvédelem problémájával akkor találkoztam először, amikor több mint harminc évvel ezelőtt elmentem Amerikába, és ott a nagynéném mondta, hogy egy olyan boltba megy vásárolni, ahol környezetbarát termékeket lehet venni. Nem értettem, ahogy rajtam kívül a szomszédjai, és nagyon sok más amerikai sem, hogy miért autózik 20 kilométert, oda-vissza, azért, hogy ott vásároljon. Vagyis harminc évvel ezelőtt még Amerikában sem volt igazán evidens az átlagember számára ez a környezetvédelmi kérdés. Magyarországon ebben az időben a bankjegy hátán füstölgő gyárkémények voltak, ami a fejlettség jelképe volt akkoriban. Abból kiindulva tehát, hogy 30 év alatt mennyit jutottunk előre a környezetvédelem területén, igazán optimisták lehetünk. A klímaváltozási ügyeket azonban rövid távú gazdasági kérdésekkel nem lehet igazán kapcsolatba hozni. Az világos, hogy az emberiség sokat tett saját maga hosszú távú túlélése ellen, és ezen változtatni kell, de a piacokat nem ez mozgatja.

PH: A következő kérdés már inkább a világgazdasági erőviszonyokra vonatkozik. Egyrészt tapasztaljuk Kína, India rettentően dinamikus gazdasági növekedését, másik oldalról a nyugati gazdaságok – amiket ugyan jobban érintett a hitelválság is stb. – egyre lassabban növekednek, sőt az Egyesült Államok már recesszióval néz szembe. Hogyan látja a világgazdasági erőviszonyok jövőbeni alakulását?

Ch.A.: Először is mindezt abba a perspektívába kell helyezni, hogy a történelem nagyon dinamikus, és egyáltalán nem biztos, hogy azok a viszonyok, amelyek most fennállnak, tíz, húsz, vagy harminc év múlva is fenn fognak állni. Az Egyesült Államok mint erős nemzetgazdaság, egy történelmi termék, és most bizonyos szempontból úgy néz ki, hogy ez gyengül. Ugyanakkor rengeteg nagyon fontos területen az amerikaiaknak olyan előnye van, amit nagyon hosszú távon is elképesztően nehéz behozni, elsősorban kutatói kapacitásban, ami az innováció egyik hajtómotorja. Nemcsak kulturális kérdés, vagy akár helyezkedés kérdése, hogy a Nobel-díjasok zöme az Egyesült Államokból kerül ki. Elképzelhető, hogy átkondicionálódnak az erőviszonyok. Amerika egyre kevesebbet termel – már most is ezt tapasztaljuk –, de egyre többet ad szellemi hozzáadott értékben a világgazdasághoz. Hogy ez pontosan miben fog megnyilvánulni húsz, harminc, ötven év múlva, azt természetesen még senki nem tudja.

A két nagy ország, amelyeket említ, Kína és India is egyre erőteljesebb szereplője lesz a világgazdaságnak. Mind a kettő, nem csak méretüknél fogva, de a bennük lévő potenciál okán is, egészen biztos, hogy előre fog törni. Persze nem szabad elfelejteni, hogy volt olyan korszaka a történelemnek, amikor ezek az országok voltak a vezető hatalom a világon. Ha tehát megint Kína lesz a legerősebb hatalom, akkor „csak” visszaáll a néhány száz évvel ezelőtti állapot.

Mindazonáltal, sokkal inkább úgy tűnik, hogy egy szofisztikáltabb munkamegosztás alakul ki a világban az országok között, aminek keretében a különböző országok más és más hozzáadott értékkel tudnak előállni, így más és más területeken élveznek versenyelőnyt. Az elkövetkező egy-két évtizedben véleményem szerint a világ ilyen szempontból talán kiegyensúlyozottabb lesz, feltéve, hogy az Európai Unió összekapja magát – amire azért van esély.

PH: Miben látja az Európai Unió, illetve azon belül is Magyarország versenyelőnyét a világpiacon?

Ch.A.: Hát el kell gondolkodnom, mert nem vagyunk annyira erősek. Az Európai Unió esetében a társadalmi háló, illetve annak szövevénye, valamint a kultúra, amelyek nem csak szlogen szinten, hanem valóságosan is jelentenek egyfajta előnyt. Másik oldalról viszont mi európaiak nagyon kényelmesek vagyunk. Európában sokkal hosszabb szabadságidők vannak, és a munkatempóban is lényegesen el vagyunk maradva más országok mögött. Az, hogy ezt hogyan lehet ellensúlyozni, nagy kérdés. Egészen biztosan kell majd szociális áldozatokat hozni. Azt, hogy mi sokkal kevesebbet dolgozunk, miközben viszonylagosan sokkal nagyobb szociális jólétet biztosítunk – főként az állami intézményi oldalról – nyilvánvalóan nem lehet hosszú távon fenntartani. Másik oldalról, fontos látni azt is, hogy ez a fajta európai életforma kívánatos a többi régió számára is. Jó példa erre Japán, amely a 80-as években jött fel. A japán siker egy fontos összetevője volt a sajátos japán kultúra, ami azonnal elkezdett erodálódni, amint kezdték elérni a nyugatiak életszínvonalát. Tehát ez a kiegyenlítődés, amit az előbb gazdasági értelemben mondtam, talán kulturálisan is elvezet oda, hogy míg Európában majd többet fogunk dolgozni, addig például az ázsiaiak kevesebbet.

Magyarországgal kapcsolatban én nem látok speciális versenyelőnyt globális szinten. Mindenben van, aki jobb nálunk. De kivel versenyzünk mi igazából véve? Ha azt mondjuk, hogy mi a többi közép-kelet európai országgal versenyzünk, akkor már lényegesen derűsebb lehet a kép. Ugyan most azt mondjuk, joggal, hogy jól elszúrtuk az utóbbi évek gazdaságpolitikáját. Korábbi versenyelőnyünket, amivel nekiindultunk a rendszerváltásnak, és amit az első, nagyjából egy évtizedben lehetett is tartani a környező országokhoz képest, elvesztettük. Ez azonban nem végleges, jól irányzott lépésekkel vissza tudjuk ezt még szerezni, vagy legalább egy részét, vannak hozzá alapjaink.
Én azt hiszem, hogy a turizmusban, egészségturizmusban példának okáért vannak lehetőségeink, potenciális versenyelőnyünk. Szerintem néhány iparágban is, mint például a gyógyszergyártásban, regionális szinten, tudunk jók lenni. Véleményem szerint, ha most beindulnának azok a folyamatok, amiket remélünk a Nemzeti Fejlesztési Tervnek a működtetésében, akkor lesz néhány terület, mint a logisztika, ahol szintén versenyelőnyre tehetünk szert. Magyarországon négy európai közlekedési főútvonal találkozik. Nincs még egy ország a térségben, amelyik ennyire frekventált lenne közlekedési szempontból. Ennek gazdasági kihasználásához azonban tisztességesen fejlett út- és vasúthálózat is kell, illetve hozzá kapcsolódóan olyan szolgáltatásokat kell tudnunk nyújtani, amelyek arra késztetik a kamionost, hogy itt álljon meg, ne pedig mondjuk Romániában. Hiszen egy kamionos Németországtól Törökországig legfeljebb kétszer áll meg. Az pedig, hogy hol, amellett, hogy merre megy az út, attól függ, hogy hol kapja meg azokat a szolgáltatásokat, amelyek miatt szívesebben áll meg az adott helyen. Az persze, hogy melyek ezek a szolgáltatások, egy nagyon összetett kérdés.  Mindazonáltal ez is egy versenyelőny-szerzési terület. Lehet mondani néhány dolgot. Mindehhez azonban szükség van egy fókuszált gazdaságpolitikára, amelyik végre nem azzal foglalkozik, hogy a politikusok igényeit kiszolgálja, hanem tényleg a gazdaság érdekeire koncentrál. Akkor lehet találni olyan pontokat, ahol versenyelőnyre tehetünk szert, és ez elég is lehet, mert ugye nincs olyan ország a világon, amelyik mindenben a legjobb lenne.

PH: Tudna mondani egy-két példát, hogy milyen lépéseket lehetne tenni annak érdekében, hogy az Európai Unió, illetve Magyarország versenyelőnye növekedjen?

Ch.A.: Az Európai Unióval kapcsolatban én nagyon nagy híve vagyok az együttműködés fejlesztésének. Ezért nem örültem, amikor az Alkotmányt nem sikerült átvinni. Nem tanulmányoztam ugyan olyan részletesen, hogy mik azok a hibái, amelyek esetleg javításra szorulnak, de elvileg egy ilyen európai alapszabály jó lenne, ahogy az együttműködésnek minden fajta fokozása jót tenne. Fejleszteni kellene az Európai Unióban a döntési mechanizmusokat, ami a nemzeti érdekek jobb artikulálását is lehetővé tenné. Én egyáltalán nem érzem úgy, hogy a szuverenitás feladását jelentené, ha erősödik a hangunk. Legalábbis meg lehet találni azokat az összekötő csatornákat, amelyeken keresztül ezt meg lehet valósítani. Megint másik kérdés, hogy melyik csatorna működik, és melyik csatorna nem, illetve mi hogyan használjuk ki egyiket vagy a másikat. Magyarországnak – ez mind a két politikai oldalra vonatkozik – például nagyon erősen kellene koncentrálnia arra, hogy a megfelelő emberek képviseljenek bennünket az Unióban. Ez most nem feltétlenül valósul meg. Magas és alacsony szinteken is a legtöbb esély az a fiatalokban van.

Egy gazdaságpolitikának az a lényege, hogy folyamatosan változik, és évről évre felül kell vizsgálni. Vannak ugyanakkor nagyon nehéz kérdései is, melyek állandóak maradnak. Például a mezőgazdaság kérdése, az agrárszabályozás, ami nincsen, elvileg sincsen rendben. Vagyis nincs eldöntve a fejekben és az alkalmazott politikában, hogy igazából véve mennyiben tekintsük gazdasági, és mennyiben szociális politikai, életformát érintő kérdésnek. Más választ kapunk ugyanarra a kérdésre, ha a hangsúlyt áthelyezzük. Kellene tehát egy olyan átfogó politika ezzel kapcsolatban, melynek jegyében ezt meg lehetne fogalmazni.

Magyarországon az a probléma, hogy régóta azt tesszük, ami tudjuk, hogy nem jó. Nagyjából a 2002-es kétszer 100 napos program volt az, ami véleményem szerint az igazi fordulópontot jelentette. Ekkor szúrtuk el a dolgot. Valójában 6-7 éve hagyjuk üszkösödni a problémát, holott pontosan tudjuk, hogy mit kellene tenni. A lépéseket, amiket én most elsorolhatnék, mindennap elolvashatjuk az újságban, mindenki tudja. Épp csak a politika nem lépi meg. Ez pedig egy súlyos történelmi felelősség.

Az interjút Dozmati Andrea, a BCE pénzügyi és számvitel szakos hallgatója készítette, 2008. szeptember 29-én.

Megjelent a Politika.hu 2008/3-4. számában.