A nyugtalan erő (Népszava, 2009. január 21.)
A Ferencvárosban tartott időközi választások első fordulójának eredményei világosan megmutatták azt, hogy a magyar pártrendszer fejlődése ugyan egy kétpólusú struktúra felé mutat, ugyanakkor időről időre számolni kell bizonyos rendszerellenes, szélsőséges politikai erők felbukkanásával és sikeres választási szereplésével.
Bár a Jobbik 8,5 százalékos eredménye kapcsán sokan már egy „harmadik erő” megjelenéséről beszélnek, azonban a szavazókorú felnőtt lakosság arányához viszonyított részvételi adatok láttán (8084 fő – 25,91 százalék) ez egyelőre elhamarkodott prognózisnak tetszik. Leginkább annak ismeretében, hogy tudjuk: a Jobbik elérte mozgósítási lehetőségének maximumát, így az alacsony részvétel melletti viszonylagos jó szereplés nem bír akkora jelentőséggel. A sikerhez a nagyobb szavazói részvétellel zajló, rendes parlamenti választásokon pedig kevés lesz. Fontosnak tartom ugyanakkor azoknak az okoknak a vizsgálatát, amelyek ennek a relatív sikernek az alapját képezhették. Hiszen ne feledjük: a Jobbik Ferencvárosban megelőzte az SZDSZ-t, és így közvetlenül a két nagy parlamenti erő mögött, harmadikként végzett.
Az első ilyen ok a választók nagyarányú távolmaradása, valamint a protest (valami ellen) szavazók sikeres mozgósítása. A Jobbik okosan játszott rá arra a bizalmi deficitre, ami, mintegy önbeteljesítő jóslatként, az egész magyar politikai elitre kiterjedni látszik. A társadalom parlamentbe vetett bizalma megrendült, a „hazug és semmittevő politikusok” kifejezés a közbeszéd mindennapi fordulatává vált. Erre a hangulatra nem volt nehéz célzott, sokszor manipulatív üzenetekkel ráerősíteni, a választókat elbizonytalanítani, a bizonytalanokat távol tartani. A kopogtatócédulák gyűjtése körül kirobbant botrány aztán mintegy igazolta azt az előfeltevést, miszerint a parlamenti erők az elmúlt években olyan szinten korrumpálódtak, hogy a to¬váb¬biak¬ban méltatlanok az emberek képviseletére. (Szegedi Csanád, a Jobbik jelöltje honlapján már arról értekezik, hogy a választás igazi tétje az SZDSZ végleges eltörlése.) Az alacsony részvétel a saját szavazóit sikeresen mozgósító (és a választást élethalálharcként beállítva fanatizáló) szélsőjobboldali pártnak kedvezett. Ezt a sikert (bár hangsúlyoznám: viszonylagos) a Jobbik megfelelően tudta kommunikálni, és önmagát a magyar politikai elit ellenpólusaként, egyfajta „harmadik erőként” meghatározni.
A második okot a párt eredményes médiaszereplésében látom. Bár a Jobbik sokszor próbálja úgy beállítani magát, mint az egyetlen politikai erő, amelynek nincs médiafelülete, az interneten való aktív és folyamatos részvétel, valamint a párt által szervezett megmozdulások és akciók hírértéke mindezt cáfolni látszanak. A Jobbik a magyar pártok közül talán először ismerte fel az internet politikában betöltött szerepének fontosságát, a közbeszédet meghatározó és közösségépítő erejét. (A párt mindegyik alapszervezetének saját, egységes arculatú, multimédiás tartalommal gazdagon feltöltött honlapja van.) A szélsőséges portálokból kirajzolódó webes hálózat egy tudatos építkezést, az interneten egymással szoros kapcsolatban lévő báziscsoportok meglétét feltételezi. A „nemzeti radikális” szubkultúra honlapjai így pár kattintással bebarangolhatók a jobboldali hírportáloktól a szolgáltatói oldalakon át az internetes rádiókig, a történelmi és kulturális tárgyú weboldalaktól a szélsőséges zenekarok honlapjain keresztül az ezekhez tartozó webáruházakig. A párt aktivistái emellett rendszeres résztvevői a különböző fórumokon, chat-topikokon, közösségi portálokon zajló politikai párbeszédnek, és azt – saját értékrendjüknek és érdekeiknek megfelelően – sikeresen irányítják és uralják. Ironikus módon a Jobbikkal és a Magyar Gárdával kapcsolatos botrányoknak (felvonulások, tüntetések, gárdaavatás) a hivatalos médiában való megjelenítése is kontraproduktív volt, így a sajtó – eredeti szándékától eltérően – olyan médiafelületet biztosított a pártnak és a gárdának, amelyet azok sikeresen használtak ki saját politikájuk népszerűsítésére.
Harmadik oknak a parlamenti pártok napirend¬jén nem szereplő, de a választói ingerküszöböt meghaladó ügyek felvállalását látom. Ilyen lehet a kötelező közmunkáról, a roma kisebbség helyzetéről, az egyre terjedő falusi erőszakról folyó társadalmi vita, amelyben a hivatalos politika, rosszul értelmezett szemérmességből, mélyen hallgat.
A Jobbiknak nincs és radikalizmusából fakadóan nem is lehet a fenti problémákra a liberális demokrácia értékeit sértetlenül hagyó vagy azt figyelembe vevő, adekvát válasza. Ugyanakkor azzal, hogy ilyen ügyekkel igyekszik uralni a közbeszédet, sikeresen határozhatja meg magát a hivatalos politikai pártok ellenében. Így pedig a „valódi, emberek mindennapjait érintő problémákkal” foglalkozó szervezet képét alakíthatja ki magáról.
A fenti elemzés természetesen nem teljes. A cél mindössze az volt, hogy nagy vonalakban fölvázoljam a szélsőségesek eddigi viszonylagos sikereinek és további megerősödésének lehetséges okait. Talán nem is minden tanulság nélkül: itt az ideje, hogy a hivatalos politika is felébredjen, és végre megtalálja a radikalizmus terjedésének ellenszerét.
Barkóczi Balázs
A szerző politológus, a Generáció 2020 Egyesület munkatársa
Megjelent a Népszava 2009. január 21-i számában.