Az elnök emberei (Politika.hu 2007.szeptember)
A 2006-2007-es hazai politikai válság igen tanulságos fejezete az Országos Választási Bizottság (OVB) és az Alkotmánybíróság (AB) vitája a népszavazásra bocsátható kérdések köréről. A jogi mező igen színes, az Alkotmány 28/C. paragrafusától és a Választási eljárásról szóló törvény rendelkezéseitől a népszavazás következményeinek pontatlan szabályozásán (lásd 36/2007 AB) át az Alkotmánybíróság határozataiig terjed. Ez utóbbiak esetenként egymással legalábbis szellemiségükben ellentétes indoklásokat tartalmaznak, melyek elemzése hosszabb, interdiszciplináris – semmiképpen sem kizárólag jogi – tanulmányt is megérne. (vö. pl. 15/2005 AB és 15/2007 AB, 32/2007 AB)
A mező alapszíneit mindenesetre két sokat hivatkozott, némileg kevesebbszer idézett paragrafus jelenthetné:
Alkotmány 28/C.§ 5)
Nem lehet országos népszavazást tartani:
a) a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról,
f) a Kormány programjáról
valamint
1997.C. törvény a választási eljárásról 130. §
(1) Az Országos Választási Bizottságnak az aláírásgyűjtő íven szereplő kérdés hitelesítésével kapcsolatos döntése elleni kifogást az Alkotmánybíróság soron kívül bírálja el.
(2) Az Alkotmánybíróság az Országos Választási Bizottság határozatát helybenhagyja, vagy azt megsemmisíti és az Országos Választási Bizottságot új eljárásra utasítja.
Előbbi jogszabály értelme, a kedvelt jogászi fordulat szerint a „törvényalkotó szándéka” feltehetően az volt, hogy az igen összetett politikai kérdésekben a döntések a képviseleti demokrácia színterein jöjjenek létre. A Választási eljárásról szóló törvény idézett paragrafusának jelentősége esetünkben annyi, hogy, hogy az AB-nek joga van az OVB határozatainak megsemmisítéséhez, de nem változtathatja meg őket. Jogi terminológiával tehát az AB kasszatórius felülvizsgálati jogot gyakorol, úgy, ahogyan azt a testület elnöke, Bihari Mihály megfogalmazza: „Itt az első és másodfok döntése közötti viszonyról van szó, amely a jogorvoslat eljárási viszony, nem egy hatalmi viszony.”
A valóságban kevés kétség férhet hozzá, hogy a vita nem arról folyik, mire utasíthatja az AB az OVB-t, s hogy vajon hogyan és mikor jelentheti az Alkotmány idézett paragrafusa az ellenkezőjét annak, aminek elsőre látszik. Még akkor sem ez a fő kérdés, ha egyébként konfliktus forrása lehet az is, ha egy Alkotmánybíróság szerepét aktívnak értékeli, s így esetenként közel kerül ahhoz, hogy implicit módon felülvizsgálja az Alkotmány rendelkezéseit, ami egyébként az Országgyűlés feladata. Sőt, bármilyen kézenfekvőnek tűnik is, a legkevésbé sem a Fidesz pártján álló alkotmánybírók és az OVB MSZP-s alkotmányjogászainak szembenállását kell elemeznünk.
A probléma kulcsa sokkal inkább az, ahogyan a szorosabb értelemben vett politikai verseny 2006 végére a jogi intézményeket beterelte saját terébe. Természetesen a bíróságok, a jogszolgáltatás egész rendszere része a tágan értelmezett kormányzásnak, vagyis a magyar politikai rendszernek, a fékek és egyensúlyok összetett, s sokszor nehézkes játékának. Különösen igaz ez az Alkotmánybíróságra. A jogszolgáltatáshoz kötődő intézmények jogosultak dönteni számtalan intézményi vitában, sőt társadadalompolitikai kérdésben is, azonban a játékszabályok szerint nem vonhatók be direkt módon annak a kérdésnek az eldöntésébe, hogy ki kormányozzon?
A jelenlegi, már-már az alkotmányos válság jegyeit mutató OVB-AB párviadal nem joghézag eredménye. Mindkét testület olyan térbe kényszerült, melyben idegenül mozog, s igazán a kiutat sem találja. Ez a tér, a 2006-2007-es antagonizmus indulatos, gyorsan változó világa távol áll a jog színes mezejétől, ám könnyen foglyul ejtette, s részben el is csábította az ebben az új környezetben igencsak esendő jogtudósokat.
Levonhatjuk-e tehát azt a köveztetést, hogy a magyar demokrácia – mint struktúra – nem elég létező ahhoz, hogy fontosabb szereplőinek szereptévesztését korrigálhassa? A struktúrákkal érvelők gyengéje általában az, hogy olyan ideákból indulnak ki, melyet valójában maga a beszélő teremt meg a hallgatóság képzeletében. (Lásd pl. a német filozófus Eric Vögelin Marx-kritikáját Science, Politics and Gnosticism c. esszéjében.) Azt a tanulságot azonban máris levonhatjuk, hogy egy demokratikus állam intézményrendszere nem eredendően állandó és létező. Magyarországon ma Társadalmi Szerződés helyett a politikai tér az, amely működésüket meghatározza, s funkcióikat esetenként át is alakítja. Mélyebb válság tünete, ha az intézmények többsége kényszerül olyan funkciót betölteni, melyhez nincsenek meg a képességei.
* A szerzők: Szabó Edit ügyvédjelölt (Fehérgyarmat), Balogh Róbert a DE BTK politológia-történelem szakos hallgatója.
Referencia:
- Szigeti Péter, A három nevezetes kérdés jogi sorsa, In: http://www.es.hu/
- Szilágyi Péter: Népszavazás és kormányozhatóság, In: http://www.es.hu/
- http://index.hu/politika/belfold/torokOV1023/
- http://nol.hu/cikk/441544/
- http://www.mkab.hu/hu/frisshat.htm
Megjelent a Politika.hu 2007. szeptemberi számába.