Erkölcs és szabadság (Politika.hu. 2006.november)

A válasz: igen, amennyiben rájön, hogy ezt megteheti. Megteheti, hiszen ma már nem a Jobbik zászlóerdeje alatt sétálók az egyetlenek, akik ezt érdeküknek hiszik. Politikailag számomra erről szólt 2006. október 23-a éjszakája: belátja-e a FIDESZ elnöksége, hogy az egyetlen esélye az időközi választásokra az, ha biztosítja maga számára az Jobbikot és háttérszervezeteit. Belátják-e, folyamatos pszichológiai nyomást kell gyakorolniuk a teljes magyar lakosságra, annak érdekében, hogy mindenki úgy érezze, nem következhet semmi más, csak új választások. A nyomásgyakorláshoz márpedig szükség van a Jobbikra. Nélkülük, a hagyományos módon nem megy.

Az utolsó pillanatban cselekedtek, az október 23-i tömegoszlatás elítélése volt az utolsó esélyük, hogy valamelyest visszanyerjék az irántuk egyre élesebb ellenszenvet érző, s igazán elszánt embereket. A közeli napokban eldől, a pszichikai nyomás újabb érzelmeket vált-e ki a tömegekből, vagy fáradtságot. A radikálisan eltérő helyzetben megélt utcai harcokat, a nézőpontok sokféleségét sikerül-e meggyőző egységgé erőszakolni, sikerül-e elhitetni, minek kellett történnie? Vagy mégis kisebbségben kell maradni?

Nem tartozok azok közé, akik kizárólag papokat, időseket és nőket verő szadista egyenruhásokat láttam október 23-án a pesti utcákon, s azt sem tartom elképzelhetőnek, hogy a magyar közigazgatásban, rendőrségben vagy kormányban egyháziak vagy nők megverésére adjanak parancsot. Természetesen tagadhatatlan, hogy mindennek ellenére az ütések elindultak és célt is értek, aminek nem szabad megismétlődnie. Én leginkább olyan embereket láttam az utcákon aznap, akik a kormány vagy az ún. rendszer megdöntését tűzték ki célul, s nem kételkednek abban, hogy ez a cél szent.

Amit a többség vagy a „nép” akar, az nyilván nem lehet abszurd. Mégis, ha egy kormány bukását akkor kezdik el követelni, amikor kiderül, annak vezetője a következő választások árán, vagy akár személyes bukása árán is szeretné új, hosszú távon működőképes alapokra helyezni egy ország költségvetését, arra ráillik az abszurd jelző. Természetesen igaz, az ún. nép nem emiatt követeli Gyurcsány Ferenc lemondását. A „népharag” oka igen egyszerű: a kormány népnyúzó és ráadásul hazug, hogy KISZ-es múltjáról ne is beszéljünk. Ha kevésbé cinikusan akarunk fogalmazni, akkor felfedezhetünk néhány kapcsolatot a fenti két, látszólag teljesen antagonisztikus álláspont között. A kapcsolatot a távirányító teremti, s itt nem elsősorban a Hír TV világhódító útjára gondolok.
A megszorítások konkrétumai, főként az ÁFA-emelés egyre inkább eladhatatlanná tették a kormány politikáját, s az ún. balliberális kereskedelmi csatornák éppen ennél a pontnál jutottak hozzá ahhoz a bizonyos öszödi 1 perchez.

Talán nemcsak történészek, de újságírók számára is követelmény, ha egy forrásszöveg néhány mondatát ismerjük, akkor megpróbáljuk megszerezni a többit is. Nyilvánvaló, hogy az adott körülmények között a nevezett csatornák ezt úgymond lehetetlennek ítélhették. Az öszödi beszédről és tartalmáról szóló izgalmas vita helyett tehát egyértelművé és kizárólagossá vált a jelszó, a mindenfelé ránk zúduló üzenet: Gyurcsány hazudott, s emiatt minket rövidít meg. A válasz erre: nem, nem, soha!  

Magyarországon ugyanis csakis erkölcsi kérdésekről lehet társadalmi vitát folytatni. Pontosabban, azokról a kérdésekről, amit már olyan sokan mondanak erkölcstelennek, hogy a mi erkölcseinknek sem felelhetnek meg. Ha egészen őszinték akarunk lenni magunkhoz, a legjobban az irritál, ha valaki nem a megszokott módon, csak a közvéleményt szem előtt tartva, politizál. Az pedig már végképp nem fér bele a magyar politikai kultúrába, hogy megkérdezzük: vajon nekünk igazunk van? Joggal vádoljuk-e a jelenlegi magyar kormányt, vagy az egész politikai elitet azért, mert államháztartási válságot idéztek elő? Nem vagyunk-e mi, az „örök kisember” felelős azért, hogy nem lehetett nekünk megmondani mennyibe is kerül otthon a fűtés, mennyibe az értelmetlen egyetemi képzés? Nem voltunk-e mi is bűnrészesek, mikor elfogadtuk a bérlapon fel nem tüntetett pluszpénzt, amikor nem kértünk számlát a piacon vagy éppen megkértünk valakit, hogy használja fel kapcsolatait az érdekünkben? Nem vagyunk-e mi mindannyian „szemforgató kádáristák”?

Egyvalamiben ma mindannyian egyetértünk: veszélyben a demokrácia, mert az, akit gyűlölünk veszélybe sodorta. Nem mi sodortuk-e veszélybe gyávaságunkkal? Nem mi vagyunk azok, akik hiszünk benne, hogy majd megoldják ott fenn? Nem mi vagyunk azok, akik nem mertük hazazavarni Budapest utcáiról a lila és zöld kendős barátainkat, amikor még csak ők voltak ott? Nem mi várjuk-e a rendőrségtől, hogy segítsen nekünk kiválasztani a gonoszt vagy azt, hogy maga váljon a látható gonosszá? Nem mi vagyunk-e azok, akik örülünk, hogy végre valakit ismét közösen gyűlölhetünk? Nem vagyunk-e mindannyian félszeg posztkommunisták? Tudjuk, mi az igazság, s azt is, ha valaki nekünk hazudik, az áruló. Szeretjük az akasztófa-kategóriákat. Félünk vagy megfélemlítünk, mert demokraták vagyunk. Erkölcsösek és szabadok.

Megjelent a Politika.hu 2006. novemberi számában.