Giuseppe Mazzini Londonban (Klió,2008/1.)

A monográfia az 1840–1855 közötti időszak legjelentősebb, s mára részben elfeldett londoni radikális ellenzéki, demokrata aktivistáinak Mazzinihoz való viszonyára koncentrál, főként a korabeli sajtó- és pamfelt-irodalmat használva forrásként.

A könyv szerkezete azonban igen nehézkes, mivel egyrészt a fejezetek tagolása a művek kronológiáját követi, másrészt zavaró mennyiségű angol szövegrészlet és idézet került a szövegbe, melyek jó része teljesen indkolatlannak tűnik. Számos félig olasz, félig angol nyelvű mondattal találkozunk. A következőkben ennek ellenére sem a hiányosságokra, hanem a munka értékeire szeretném felhívni a figyelmet.

Az első, az első öt fejezetet felölelő témakör Mazzini ismertté válásának folyamatát mutatja be (pp.13-66) azon botrány sajtóvisszhangján keresztül, melyet az ún. levélfelbontási ügy idézett elő. 1844-re ugyanis köztudottá vált, hogy az itáliai republikánus leveleit a brit belügyminiszter utasítására rendszeresen felbontották. Sokan gondolták úgy Londonban és Itáliában egyaránt, hogy a megdöbbentő kormányakció következménye volt a Bandiera-testvérek partraszállási tervének leleplezése és az ezt követő kivégzések is. Az angol közvélemény radikális része – jórészt tehát azok, akik a chartista mozgalommal is szimpatizáltak, vagy azt mérsékelt céljai miatt bírálták – ekkortól kezdve egyre hangosabbna követelte az elvhű brit diplomáciát, s az osztrák titkosszolgálattal fenntartott szoros kapcsolat megszakítását. Mazzini az ügy kapcsán egyre gyakrabban publikált a Morning Chronicle és a Northern Star című lapok hasábjain, s bámulatosan növekedett azon cikkek száma is, melyek őt méltatták.

A monográfia második főbb témaköre (pp.67-130) Mazzini azon nagyobb és jelentősebb esszéit és hatásukat mutatja be, melyeket 1848 előtt írt. Salvo Mastellone meggyőzi az olvasót arról is, hogy ezeket mindeddig jelentősen alábecsülték és elhanyagolták mind a londoni radikális mozgalmakat, mind a Mazzini életművét kutatók. Elsősorban az Italy, Austria and the Pope és a Thoughts upon Democracy in Europe című írások azok, melyek megérdemelnék a komolyabb elemzést.
A szerző ezen esszék kontextusba helyezésével igen szemléletesen bizonyítja, hogy a londoni emigráció nem jellemezhető és érthető meg egyes kiemlekedő fiugrák műveinek felsorolsával, hiszen 1845-46-ban már három jól elkülöníthető program létezett, melyek mindegyike jelentős tábort tudhatott maga mögött – angolokat, skótokat és emigránsokat egyaránt. Mastellone értékelése szerint: 1845 és 1846 között tehát a londoni politikai emigráción belül három, a demokrácia nevében megálmodott forradalmi politikai tervről vitatkoztak, melyek között a lengyel és német mellett Mazzini fellépésének köszönhetően ott volt „egy, az olasz népi felkelésről, mely forradalmi alkotmányos politikával hozott volna létre reprezentatív demokráciát.”(p.117.)

A Thoughts upon Democracy esszé hatásának vizsgálata egyben átvezet a harmadik, s talán legizgalmasabb témakörhöz, Marx és Engels valamint Mazzini szellemiségének viszonyához. (pp. 96-109,131-159, 232-250). A két csoportosulás a kezdetektől, 1845 óta külön utakat járt. Marxék ekkor hoztak létre Fraternal Democrats nevű szervezetüket, melyet Mazzini elsősorban azért kritizált, mert egyrészt életképtelennek tartotta a demokratikus kozmopolitizmus eszméjét, másrészt idegen volt számára a kommunizmus materializmusa és antiklerikalizmusa. A nézetkülönbségek ellenére Mazzini hajlott az együttműködésre, s nem próbált a kommunisták nyílt politikai ellenfeleként mutatkozni a nyilvánosság előtt. Fontos megjegyezni, hogy ekkoriban, a század közepén még korántsem olyan emblematikus és megkérdőjelezhetetlen vezető a kommunista mozgamakon belül Marx és Engels, mint néhány évtizeddel később. Mazzini a különböző kommunista irányzatok legátfogóbb kiritkáját és egyben saját demokrácia-képét a People’s Journal-ban 1846 augusztusától hat cikkben fejtette ki, melynek utolsó része 1847 áprilisában jelent meg gondolkodásra és reflexióra késztetve többek között Karl Marxot és John Stuart Mill-t is. Közben Mazzini újabb szervezetet hívott életre Londonban People’s International League néven, hogy ez által is egy önálló, nacionalista alapú demokrácia-alternatívát kínáljon a kulcsfontosságú angol és nemzetközi közvélemény számára.
Mastellone részletesen beszámol arról is, hogyan fogadták a londoni demokrata lapok Mazzini 1848-49-es római tevékenységét. A visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak, részben annak is köszönhetően, hogy Mazzini számos nyílt levélben és beszámolóban tájékoztatta angliai ismerőseit és korábbi szerkesztőit az itáliai fejleményekről. (pp.193-222.)

Az ötödik, segyben utolsó témakör az utolsó négy fejezetet foglalja magába (pp.223-317.), Mazzini politikai és közéleti marginalizálódásának folyamatát írja le igen részletesen. 1849 után a londoni emigránsok, a közvélemény és Mazzini egyaránt a kitörés, a folytatás lehetőségét kereste, ám 1853-ban világossá vált, hogy ezen törekvések nem vezethetnek sikerre. Ekkor Mazzini az év januárjában ismét visszatért Itáliába, s ezúttal Milánóban igyekezett felkelést kirobbantani, aminek a vége ismét egy tucat osztrák halott és jóval több olasz áldozat lett. Ettől kezdve a Mazzinivel szemben kritikus hangok kerültek túlsúlyba Londonban is. A Svájcból visszatérő forradalmárnak szembe kellett nézni az általa létrehozott szervezetek hanyatlásával, s a politikáját támadó cikkek áradatával. A radikális táboron belüli közhangulat ekkorra egyértelműen szocializmusnak nevezett marxi irányvonal felülkerekedését jelezte, mely Mazzini értékelésében elhibázott, hiszen a polgárság megfélelmlítésével megosztja a demokrata tábort.

A szerző összegzésében ez nem jelent mást, minthogy „Az európai demokrácia lehetséges formáiról folytatott vita, melyet tizenöt évvel korábban a menekült forradalmár közössége indított útjára, sajnálatos módon a demokraták vereségével zárult.”  

Összességében Salvo Mastellone ezen munkája igen komoly feladat elé állítja az olvasót. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy egy olyan nyersanyaggal állunk szemben, mely még komoly szerkesztést, a tézisek csokorba rendezését igényelte volna. Mindamellett a lassan kibomló kép, s különösen a végkövetkeztetés a forradalmi szervezetek, radikális demokrata mozgalmak és szocializmus viszonyára, tehát olyan területre irányíthatja a XIX. századi Európával foglalkozók figyelmét, mely az egykori Keleti Blokk országaiban az 1980-as évek vége óta a legkevésbé sem számít divatosnak vagy vállalandónak.

Megjelent a Klió 2008/1. számában